A tíz évvel ezelőtt kezdődő NATO-bombázások az ország civil lakosságát sem hagyták érintetlenül. Egyesek az állandó félelem lelki terhének áldozatai lettek, míg másokat végzetesebben érintettek az események. Erről tehetnek jelentést Dömök István és Rétfalvi Mihály szabadkai lakosok. Az ő családi házukat 1999. április 15-én, az esti órákban érte bombatalálat. A tíz évvel ezelőtti eseményekre eképpen emlékeznek vissza:
Dömök István (Molnár Edvárd)
Dömök István: Aznap egy kései vacsora mellett ültem feleségemmel a konyhában. Egyszer csak hangos pufogást hallottunk, nem tudtuk, honnan eredhet a hang. Majd hirtelen sötétség borult a házra, a gerendák pedig elkezdtek nyikorogni. Ebben a pillanatban már sejtettem, hogy talán bomba csapódott be a ház környékén, bár nehezen hittem el, mivel az ország és a város vezetősége ígéretet tett a civil lakosság megvédésére. Először a feleségemhez fordultam, megbizonyosodtam sértetlenségéről. Abban az időben minden eshetőségre felkészülve könnyen hozzáférhető helyen tartottam egy zseblámpát, így nem kellett hosszú ideig a sötétben botladoznunk. A fénynél volt mit látnunk. Az ablakok betörtek, a plafon darabjai a vacsora maradékába hullottak. Rövid időn belül megjelentek a mentők, bár szerencsére sem a feleségem, sem én nem szorultunk orvosi ellátásra. Szerencsére nem maradtunk hajlék nélkül, a ház nem károsodott olyan mértékben, hogy azt el kellett volna hagynunk.
Rétfalvi Mihály: Aznap este különösen fáradt voltam, ezért korábban feküdtem le aludni. A feleségem nem sokkal előbb ment haza a család másik házába, tehát aznap éjjel egyedül voltam a házban. Nem sokkal este tíz óra után repülőgép robajlás hallatszott, ilyen hangot előtte még soha nem hallottam. Úgy tűnt, mintha a házra zuhanna a repülőgép. Ezután egy tompa puffanást hallottam. Az első gondolatom az volt, hogy a ház kéményének repült a gép, bár nem sok időm maradt a gondolkozásra, a ház a következő pillanatban már rommá is dőlt. Csak a szerencsén múlott, hogy sértetlen maradtam. Miután felocsúdtam és kiszabadultam a romokból, felderítettem a környéket. A bomba közvetlen a házam kerítésébe csapódott be. A házat abban az időben gyönyörű, öreg fák vették körbe, ezekből nem maradt semmi, a tizennyolc méteres, míves kerítésemből mintegy négy métert tudtam megmenteni, ez ma a baromfiudvart veszi körül. A nappali szobában volt egy óriási kandallóm, ennek tégláit a nyomás egészen az utcáig hajította. Nehéz volt tájékozódni, mivel a bomba természetesen a villanyáram vezetékeket is átszakította. A mentők nagyon gyorsan megjelentek a helyszínen, bár mivel nem sérültem meg sem én, sem a szomszédaim, ezért nem volt rájuk szükség. A tragédia helyszínén még a kora reggeli órákban megjelent Kasza József, Szabadka akkori polgármestere. Aggódva érdeklődött szomszédaim és az én állapotom felől, felajánlotta segítségét, hihetetlenül gondoskodó volt velünk szemben. A munkagépek is azonnal a helyszínen voltak, eltakarították a romokat. Az én házamból nem maradt más, csak a leomlott téglák összevisszasága, de mivel a feleségemnek ugyanebben az utcában volt háza, ezért a ház újjáépítéséig volt hol laknunk.
Hogyan sikerült újból felépíteni a házat? Kaptak-e bármilyen támogatást?
D.I.: Hála a városnak és Kasza Józsefnek egy dináromba sem került a ház felújítása, az összes költséget fedezték. Ezen kívül ellátogatott hozzánk a Vöröskereszt, a szomszédok is felajánlották a segítségüket, valamint egy nagylelkű szabadkai vállalkozó értékes élelmiszercsomagot ajándékozott szomszédomnak és nekem, azokban a napokban ez rendkívül megkönnyítette életünket. A mai napig elérzékenyülök, ha ezekre a segítőkész emberekre gondolok, a NATO-ra viszont nagyon dühös vagyok, hiszen mi senkinek sem ártottunk, nem értem, miért pont a mi házunkat érte a találat.
R.M.: Nekem hozzá sem kellett nyúlnom a házhoz, mindent az akkori városi vezetőség intézett. Hálával tartozom mindenkinek, a ház ezeknek az embereknek köszönhetően ugyanúgy néz ki, mint annak előtte. Sőt, korábban nem volt központi fűtésem, de az újjáépítés során még azt is beszerelték és a város költségén bevezették a földgázt is. Az egészben pedig az a legcsodálatraméltóbb, hogy mindez nagyon rövid idő alatt megtörtént, még az év szeptember 1-én, tehát nem egész öt hónappal a történtek után családommal már beköltözhettünk a házba. A ház bebútorozásában pedig a szerencse állt családom oldalára, abban az évben ugyanis a Magyar Szó nyereményjátékán egy nappaliszoba-bútort nyertem meg. Egyedül gyönyörű parkomat nem tudta senki sem visszaadni. Egyébként haragot nem érzek senki iránt, az egyedüli érzés, ami az eset kapcsán a mai napig megmaradt bennem, az a hála érzése azok az emberek iránt, akik támogattak a nehéz időkben.