Tíz évvel ezelőtt ezen a napon este tíz perccel nyolc óra előtt hatalmas robbanás rázkódtatta meg Újvidék városát. Az éppen vacsorázó család asztalán táncra perdült a tányér, s mert a légitámadás veszélyét jelző szirénák nem szólaltak meg, a híradó sem szakította meg adását, hogy valami rendkívüli történt, a dermedt percek töredékében élt a remény, hogy a katasztrófa még elkerülhető. Azután további négy robbanás következett, félbemaradt a vacsora, álmok, tervek, hidak, gyárak, iskolák, kórházak omlottak össze, és összeomlottak a bérek és a nyugdíjak. Egy ország vonaglott 78 nap és éjszaka a kemény csapások alatt.
Népek, országok, térségek tragédiája, hogy minden korban akadnak olyan politikusok, vezetők, vezérek, akik a tiltó, figyelmeztető jelzések ellenére őrült sebességgel előznek a kanyarban, abban a tévhitben ringatva magukat, vagy már rögeszméjükké vált, ha egyszer, kétszer, háromszor hajszálnyira megúszták, akkor miért ne próbálkoznának negyedszer is.
Vajon mi késztette Slobodan Miloševićet, hogy három vesztes háború után újabbat indítson, holott figyelmeztették arra, hogy országát földig lerombolhatják. Vajon elhitte-e, vagy sem, hogy szövetségesek nélkül, elavult fegyverzettel, kimerült gazdasággal, a lakosság alacsony szintű harckészültségével győztesként kerülhet ki a világ legerősebb katonai szövetségesével való összecsapásból?
Elhitte. Erre a számos tanú közül az egyik Viktor Csernomirgyin, Oroszország volt kormányfője, aki a koszovói válság idején hazája béke-küldötte. Még csak szórványosan dörögtek a fegyverek, még éltek a későbbi áldozatok, amikor a testes, zömök moszkvai diplomata ötször találkozott Miloševićtyel, olykor megszakítás nélkül kilenc órán át tárgyaltak. Megbeszélésük egyikén a Kreml megbízottja nyíltan megkérdezte vendéglátóját: „Te valóban elhiszed, hogy győzhetsz?” A válasz: ,,Nem, de mi nem veszíthetjük el a háborút, bennünket 400 éve senki sem igázott le. Csak próbálkozzanak! Csak jöjjenek! A szárazföldi hadműveletekbe biztosan beletörik a bicskájuk.” Még ezzel sem érte be, arra kérte vendégét, hogy a NATO képviselőivel folytatott tárgyalásain olyan irányba terelje a beszélgetést, hogy minél előbb indítsák meg a szárazföldi hadműveleteket.
Elmeorvosok, szociológusok, történetírók, más szakemberek hálás témája Milošević ellentmondásos személyisége, énje titkának megfejtése, de közülük egy sem adott ésszerű magyarázatot. Még csak nem is sejthető, mire alapozta Milošević derűlátását, hogy győztesként kerülhet ki az egész világ elleni háborúból.
A nagyszámú visszaemlékezésekben, nyilatkozatokban olvashattuk, hogy az összecsapások előtt Belgrádban járt NATO-főtisztek közül néhány az asztalon ,,felejtett” több bombázásra kijelölt célpontról készült fényképet, köztük erdők mélyén álcázott rakétaállásokról is.
Mit hitt, miben reménykedett ez a demagóg, populista, ez a gonosz varázsló, sohasem derül ki, mint ahogyan az sem, vajon az asztalán ,,felejtették-e” annak a célpontnak a fényképét ,,szórakozott” tisztek, amelyet három magas jegenye övezett egy elhagyottnak tűnt, omladozó fészer közelében, amelyet a jelzett márciusi napon este tíz perccel nyolc óra előtt óriási távolságból indított rakétával kilőttek, s ezzel rádöbbentették Újvidék lakosságát, hogy kitört a háború, ráterelték az egész ország polgárait egy olyan rettenetes útra, amelyet alattvalóik sorsát szívén viselő, felelős, megfontolt politikusok mindenképpen elkerültek volna.
