Szerbiában pillanatnyilag 860 ezer hiteles összesen 460 milliárd dinárral tartozik a bankoknak. Az aktív lakáshitelek száma nagyjából 74 ezer, 3 ezer polgárnak jelent gondot lakáshitele törlesztőrészletét hónapról hónapra előteremteni. A bankok az utóbbi két évben nagyjából ezer jelzálogot aktiváltak, vagyis ennyi esetben kezdeményezték a fizetésképtelenné vált adós ingatlanának eladását. A Szerbiai Bankok Egyesületének kimutatása szerint a hitellel rendelkező polgárok 3,3 százaléka késik 90 napnál többet a törlesztéssel. Mirko Cvetković kormányfő a közelmúltban állami támogatást ígért a hiteleseknek a törlesztéshez. A részletekről eddig még nem nyilatkozott a kormányfő. A szakértők az eddig kiszivárgott információk alapján inkább negatívan, mint pozitívan értékelték a kormány terveit. Lapunknak a téma kapcsán Vladimir Gligorov közgazdász, a Bécsi Nemzetközi Gazdasági Tanulmányok Intézetének szakembere nyilatkozott.
Hivatalosan eddig nem sokat tudni arról, hogy mire, milyen modellre gondolhatott a kormányfő, amikor a hitelesek támogatását helyezte kilátásba. Ennek ellenére próbálja meg felvázolni a lehetséges forgatókönyvet.
– Az elsődleges ötlet igencsak egyszerű: a tartozás átütemezéséről lenne szó. Ebben az esetben a bankok újraszámítják az alapösszeget és a kamatot is, majd ezután a polgárok egy, vagy két évig csak a kamatot fizetnék. Ennek az intézkedésnek esetleg a hosszú futamidejű hitelek esetében van értelme. A rövid lejáratú hiteleket illetően esetleg akkor, ha hosszú lejáratú hitelekké ütemezik át ezeket. Akármennyire jól is hangzik mindez az első pillanatban, a megoldás természetesen többe kerül az adósoknak, mivel végül többet fizetnek, mint amennyit egyébként fizettek volna. Ha a bank nyugalmi időt biztosít az adósnak és hosszabb ideig vár pénzének megtérítésére, akkor az nem történik ingyen. Ha Cvetković szeretné elkerülni a polgárok egy későbbi megterhelését, akkor valaki másnak kell fizetnie az eredeti és az átütemezett hitel ára közötti különbséget. Ez a valaki más valószínűleg az állam lenne. Most ki kell várni, hogy milyen megállapodás születik a kormány, a Szerbiai Nemzeti Bank és a bankok között.
Ön szerint az államnak van-e erre egyáltalán pénze?
– Ez az igazi kérdés. Ha jól látom, akkor Cvetković és a Pénzügyminisztérium a jegybankra próbálják hárítani e pluszköltség problémájának megoldását. Az SZNB többek között úgy kapcsolódhatna be ebbe a történetbe, hogy enyhíti az ügyviteli bankok kötelezettségét a jegybank irányába. Ez jelentheti mondjuk a kötelező tartalékok csökkentését. Azt viszont kétlem, hogy a központi bank ebben a pillanatban hajlandó, illetve képes ilyen intézkedés végrehajtására, hiszen meglehetősen komoly gondjai vannak az inflációval. Ha az SZNB növelné a forgalomban lévő pénzmennyiséget, akkor eddigi magatartásával ellentétesen járna el. A jegybank mostanáig igyekezett inkább szigorítani a hitelfeltételeket, tehát megpróbálta csökkenteni a hitelesek számát. Ezért nem lenne logikus, ha az SZNB most bármilyen módon közbelépne. Ha a központi bank ezt mégis megteszi, akkor az Európai Központi Bank, vagy az Amerikai Egyesült Államok Szövetségi Tartalék Rendszerének mintájára járna el, vagyis felvásárolná a magánszemélyek tartozásait. Egy ilyen intézkedés végül szintén az állami költségvetés terheként köszönne vissza, de csak egy későbbi időpontban. Kétlem, hogy az SZNB hajlandó bármilyen módon közbelépni. Persze megfelelő politikai nyomásgyakorlás hatására biztosan megteszik, elvégre nem a legfüggetlenebb intézményről van szó. A másik lehetőség az, hogy az állam csupán garanciát ad a bankoknak, pénzt azonban nem. Az ebből származó teher pedig a következő kormányokra hárulna. Erre már volt példa Szerbiában.
Az átlagember számára mindez valószínűleg jól hangzik, hiszen számukra ez átmeneti anyagi fellélegzést jelentene a nehéz gazdasági helyzetben. Ennek ellenére lenne-e bármilyen hátulütője a kormány rendelkezésének?
– Szerintem csakis akkor lehet érdekelt a hiteles egy ilyen intézkedésben, ha teljesen fizetésképtelenné vált és nincsen más lehetősége. Ha olyan hitelesekről van szó, akiknek már nem olyan könnyű törleszteni hitelüket, mint korábban, akkor csak úgy jó számára az átütemezés, ha az ebből adódó költségeket valaki átvállalja. Hiszen ahogyan már mondtam, az átütemezés árát egy későbbi időpontban drágán meg kell fizetniük a polgároknak. Ebben az esetben azt sem szabad elfelejteni, hogy ha a kormány, vagy a jegybank átveszi a tartozás egy részét, akkor azt a hiteles és minden polgár megérzi, méghozzá az infláció, vagy az adó növekedése által.
Ha figyelembe vesszük az adatokat, hogy Szerbiában pillanatnyilag hány hiteles tartozik a bankoknak és közülük hányan nem tudják fizetni törlesztőrészletüket, akkor Ön szerint szükség van-e arra, hogy az állam bármilyen formában közbeavatkozzon?
– Erre nagyon nehéz választ adni. Tény, hogy a bankoknak nehéz a fizetésképtelenné vált hitelesektől behajtaniuk tartozásukat. A jelzálogba helyezett lakás elkobzása, illetve eladása számukra nem kifizetődő. A vállalatoktól még nehezebb behajtaniuk a tartozásokat. A bankok sokkal többet veszítenek a vállalatokon, mint a polgárokon. Látjuk, hogy a szerbiai kapitalisták is mennyire eladósodtak. Mišković és Drakulić is vagyonuk egy részének eladásával próbálják csökkenteni tartozásaikat a bankok irányában. Ezért próbál meg az állam a vállalatok esetében is a tartozások átütemezésével könnyíteni a vállalatok valamint a bankok helyzetén. Mindennek azonban van egy hátulütője: valószínűleg megnövekszik azoknak a száma, akik indokolatlanul állítják, hogy nem képesek törleszteni tartozásukat. A görög, spanyol, ír, portugál hitelek átütemezésekor is az történt, hogy egyre többen állították, hogy nem tudják törleszteni a tartozásukat. Ez is egy ok, ami miatt nem biztos, hogy jó, ha az állam közbeavatkozik.
Hogyan értékelné a szerbiai polgárok pénzügyi kultúráját, főleg ami a hiteleket illeti? Gyakran úgy tűnik, hogy nagyon könnyelműen írunk alá szerződést különböző hitelekről, illetve könnyelműen adósodunk el…
– Minden éremnek két oldala van, a szerbiaiak pénzügyi kultúrájának is. Azt már mondtam, hogy Szerbiában a magánszemélyek jobb hitelesek a vállalatoknál. Ugyanakkor a magánszemélyek arra számítanak, hogy ha ma felveszik a hitelt, akkor mire lejár a futamidő, addigra az inflációnak, vagy valami más tényezőnek köszönhetően kevesebbet kell visszafizetniük. Ez egyszerűen így van. Az átlagember Szerbiában azt reméli, hogy 100 ezer euró helyett végül majd csak mondjuk 80 ezret kell visszafizetnie. Ez a gondolkodásmód már a múlt század hatvanas éveiben kialakult. Ezen valójában nem is kell csodálkozni, Jugoszláviában és Szerbiában azóta jellemző a magas infláció. A nyugat-európai országokban egészen másképp állnak ehhez az emberek, ott senki sem számít arra, hogy az infláció növekedése, vagy valami más miatt végül kevesebbet kell fizetnie a bankoknak, mint amennyit vállalt.
