Sok-sok évtizeddel ezelőtt, amidőn a székvárosba költöztünk, Újvidék tömegközlekedése merőben más volt, mint manapság. Maga a város is más volt. Népessége az akkorihoz képest mára a tízszeresére duzzadt, úgynevezett nagyvárossá nőtte ki magát, mert ugyebár úgy csaknem félmilliós metropolis egy olyan kicsiny országban, amilyenné a miénk zsugorodott a közelmúltban, nevezhető akár metropolisnak is. Ahol a tömegközlekedés mindennapos valósággá válik.
Jó fél évszázaddal ezelőtt az ideérkező „jobb” utasokat fiakkerek várták a vasútállomás előtt. Bizony, fiakkerek, ahogyan a büszke városiak nevezték, két kával, ezeket a parádés közlekedési eszközöket. Az egyszerűbb emberek inkább a villamoskocsikat vették igénybe. Taxi még csak elvétve mutatkozott.
Mára fiakkerek mutatóban se maradtak, a villamossíneket is rég felszedték – nem az ócskavasgyűjtők, mint manapság a csatornafödémeket, hanem az arra kijelölt dolgozók. A villamosok helyét betöltötték a buszok, a taxisok pedig úgy elszaporodtak a városban, hogy ma már külön érdekképviseletük, szakszervezetük van.
És hát jócskán megnőtt a lakosok lélekszáma is, úgy annyira, hogy manapság már a tömegközlekedés lebonyolítása elképzelhetetlen tömegközlekedési eszközök nélkül. Azok, akik ezeket veszik igénybe, buszra szállnak vagy taxit rendelnek maguknak.
Így működik talán ez még Bécsben is, az itt-ott feltűnő hintókat, fiákereket inkább hagyományaikra mindig sokat adó osztrákok bogarassága élteti, ilyesmire egy lokálpatrióta újvidéki világpolgár nem sokat ad.
Maradjunk azonban csak eredeti mondandónk gyökerénél, amely szeretett székvárosunk tömegközlekedésére irányul. Részévé váltunk. Mármint a tömegközlekedés részévé. Mindez ideig a tömegben közlekedtünk, a tömeggel, a gyalogjárókkal együtt. De a gyaloglás aligha nevezhető tömegközlekedésnek. Ennek a lebonyolítása a járművekre, buszokra, bérkocsikra tartozik.
A buszok behálózzák a város több útvonalát, jönnek, mennek, csúcsforgalom idején úgy megdagadnak utasokkal, hogy a tehertől már-már megkoppan az alvázuk. Nem is csoda, a legtöbb megette a kenyere javát. S ezt az utasok érzik, érzékelik a legjobban. Rángatóznak, majd akkorát zöttyennek, hogy nem egy utasnak kiesik a fogtömése. Hirtelen fékezésnél csak azért nem vágódunk hasra, mert a túlzsúfoltság ezt lehetetlenné teszi.
Épp egy ilyen nagy zöttyenés után szólalt meg egy öreges, rekedt hang:
– Megutaztathatnám ilyenkor azokat, akik a villamossíneket felszedték. Meg én!
A tömeg hallgat. Miként ez a tömegközlekedés körülményei között illendő.
Mintha megszoktuk volna, hogy ilyen szituban, amikor egymás hegyén-hátán állunk, legbölcsebb dolog a hallgatás, jóllehet már megint – századszor, ezredszer? – a tyúkszemünkre hágtak.
