(fotó: Kabók Erika)
Sajnálatos ugyan, mégis tény, hogy Vajdaságban egyre több településen kerül szórványba a magyarság. Ahol a közösség létszámának csökkenése pedig leginkább a gyerekek, az óvodás- és iskoláskorúak számának csökkenésében mutatkozik meg a maga riasztó valóságában; abban, hogy sok helyen tucatnyi alatt van egy-egy magyar tannyelvű alsós osztály létszáma.
Megkezdődött a leendő elsősök iratkozási időszaka: a héten arról értesültünk, hogy Újvidéken például alig 20 kisdiák kezdi meg tanulmányait szeptemberben magyar nyelven – négy különböző iskolában. Ami azt jelenti, hogy 4-5-6 fős osztályokba kerülnek majd. Hogy a kis csoportlétszám milyen hatással lehet a diákok pszichoszociális fejlődésére és tanulmányi eredményére, arról Fülöp Márta, a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Kutatóintézetének tudományos igazgatóhelyettese, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora ad felvilágosítást a Magyar Szó olvasóinak és a kételyekkel küszködő szülőknek.
– Az osztálylétszámot illetően elöljáróban annyit kellene elmondanom: szociálpszichológiailag nem mindegy, hogy az adott osztálynak csak két vagy akár már három diákja van-e. A szociálpszichológia a két főt még nem nevezi csoportnak, de a három fő már csoportot alkot. Három gyermek esetében már van választási lehetőség olyan szempontból, hogy ki kihez kötődik kicsit szorosabban. Ez nem azt jelenti, hogy ketten kizárják a harmadikat, hanem azt, hogy nincsenek csak egymásra utalva. Ez nagyon fontos dolog, hiszen egyfajta szabadságfokkal rendelkeznek a gyerekek.
Magyarországon a legtöbb szülő iszonyú boldog lenne, ha 4-5-6 fős osztályba járathatná a gyerekét: borzasztóan nagy értéknek tekinti ugyanis általában mindenki, hogy egy gyerekre egyéni figyelem irányulhat, követhetőek a fejlődésének etapjai, olyan feladatokat kaphat, amelyek optimálisak az ő fejlettségi szintjéhez mérten. A tehetségfejlesztés koncepciója éppen az, hogy a gyerek mindig olyan feladatot kaphasson, ami az ő fejlettségi szintjén már kihívást jelent, de még nem terheli túl, illetve hogy a feladat ne legyen unalmas számára. Mindezt egy 20-30 fős osztályban egy pedagógus lényegében nem tudja megcsinálni. A kis létszámú osztály olyan (jó értelemben vett) luxus, amire a szülők Magyarországon reálisan nem is mernek gondolni – Önöknél pedig megvalósul.
Igaz az a nézet, amely szerint a kis létszámú osztályokban nem alakulhat ki versengés, csapatszellem, közösség?
– Bizonyos értelemben sokkal elmélyültebb és differenciáltabb összehasonlításokra ad lehetőséget egy kis csoport, mint egy nagyobb: finomabb dolgokban is fel lehet mérni, hogy az egyén hol helyezkedik el másokhoz viszonyítva. A versengés pedig akár két gyerek között is kialakulhat.
Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy ez a kis létszámú elsős csoport nem egyedül van az iskolában: ott vannak az idősebbek is. Egy osztály egy iskolán belül nem izolált egység. A tanulási periódusokban a gyerekek kis csoportokban vannak – de még ez sem biztos, hiszen egy iskolában lehet közös a tornaóra, vagy valamely más tanóra más csoporttal – akár idősebb gyerekekkel, akár a szerb tagozatra járókkal. Vigotszky a proximális fejlődés zónájának nevezi azt a jelenséget, hogy a nagyobb gyerekek jobban meg tudnak tanítani egyes dolgokat a kisebbeknek: az idősebb gyerek ugyanis pontosan érti, hol tart a fiatalabb és tudja, hogy milyen nyelven magyarázzon. Ez persze nem azt jelenti, hogy a másodikos tanítsa írni-olvasni az elsőst, de azt igen, hogy számos olyan helyzet teremthető, amikor a gyerekek nemcsak a saját kis csoportjukban vannak, hanem más csoportokkal együtt is. A szünetben, a folyosón, az udvaron együtt vannak a gyerekek, nem izoláltan.
A több csoport együttléte viszont azt jelenti, hogy a magyar gyerekek a szerb gyerekekkel vannak együtt. Ez nem okozhat gondokat?
– Ez az életük realitása, hiszen nem izoláltan élnek egy magyar közösségben. Ha a csoportközi kapcsolatokat az iskolában jól kezelik, a vegyes csoportok közötti versengés nem fajul el. Önmagában az, hogy az egyik gyerek szerb, a másik magyar anyanyelvű, nem eredményezi azt, hogy negatívak legyenek a csoportközi kapcsolatok. Elképzelhető, hogy a magyar és a szerb gyerekek között kialakul a versengés, de ez önmagában nem baj, attól függ, hogy milyen jellegű az a versengés, s attól, hogy ez a versengés kontrollált-e, szabályos-e, érvényesülnek-e a kölcsönös tiszteletben tartás elvei. Minden attól függ, hogy az iskola vezetése, a tanárok hogyan kezelik ezeket a folyamatokat. A pedagógiában alapelv, hogy a gyerekek többféle dolgot csináljanak többféleképpen. Tehát lehet olyan, hogy a magyar gyerekek önállóan, a szerb gyerekekkel együtt, vagy évfolyamonként közösen más évfolyamokkal versengve csinálnak valamit. A vegyes csoportok közötti verseny pedig erősíti a csoporton belüli kapcsolatokat: a többségi gyerek is megtanulja megbecsülni a kisebbségit és fordítva.
A tanítók számára jelent-e plusz terhet a kis létszámú osztály?
– Nem nevezném plusz tehernek. Inkább másféle tehernek. Egy 15-20 fős elsős osztályt elirányítani igen komoly feladat, hiszen van, aki nagyon lassan halad, van, aki már unja, amit a többség még nem ért, van, aki csiklandozza a másikat, meg olyan is, aki feláll és sétál, miközben a társa leejti a tolltartót… Ehhez képest ha három vagy öt gyerek van az osztályban, akiknek lehet egyéni fejlesztésű feladatokat adni, az másfajta átgondolást igényel. Meggyőződésem, hogy bizonyos értelemben jóval kevésbé megterhelő a tanító számára, másfelől elmélyültebb egyéni munkát tesz lehetővé, ami egy pedagógusnak rendkívül izgalmas szakmai kihívás lehet. Az első példa a tanítótól egy szociális helyzet kezelését igényli annak érdekében, hogy megteremtse a tanulás lehetőségét, a második esetben viszont összpontosíthat a tanításra.
Vajdaságban meglehetősen gyakori eset, hogy magyar szülők szerb tannyelvű iskolába adják a gyereküket, mondván, hogy az az iskola közelebb van, s a gyerek későbbi érvényesülését sem szeretnék nehezíteni…
– Figyeljük meg, hogy Magyarországon, ahol nincs napirenden a nyelvi kérdés, hogyan gondolkodik az iskolaválasztásról egy szülő. Leül és végiggondolja, hogy egy távolabbi iskolába vigye (bármilyen okból) vagy inkább egy közelebbibe. Ez releváns szempont egy kisgyerek esetében, hiszen nem mindegy, mennyi idő megy el naponta közlekedéssel.
Az életben való jobb érvényesülés érve is megfontolandó, az adott társadalom valóságával ütköztetve lehet jól értelmezni. De a többnyelvűség bizonyítottan erőteljesen fejleszti a kognitív képességeket, ráadásul versenyelőnyt jelent. Nem vitás, hogy egy kisebbségi csoporthoz tartozó gyereknek szüksége van arra, hogy kifogástalanul tudja a többségi nemzet nyelvét, ha érvényesülni akar. A szülőknek arra oda kell figyelniük, hogy gyerekük alaposan megtanulja a többségi nyelvet is, hogy ne zárja el önmagát a későbbiekben az érvényesülés lehetőségétől, de ezt nem veszélyezteti a tény, hogy magyar nyelvű iskolába jár, hiszen nyilvánvalóan ott van a másik nyelvi környezet. Két magas szinten elsajátított nyelv nagyobb érték, mint egy nyelv alapos ismerete.
Az embereket általában a döntéseikben értékek vezérlik. Ha valakinek fontos érték a magyar identitás, a magyar kultúra, a magyar nyelv, akkor vállal praktikus nehézségeket is annak érdekében, hogy a gyereke mindezt az iskolában megkaphassa, s a gyerekkel is meg tudja értetni, hogy mindez jelentős, szép és jó, s emiatt 20 perccel többet kell utazni naponta. Az értékek nagyon gyakran felülírják a praktikumokat. Ha pedig nem írják felül, akkor azok az értékek nem annyira fontosak a családban. Ha a szempont az, hogy egy gyerek egy kis létszámú osztályban szociálisan, intellektuálisan hogyan fejlődik, akkor meggyőződésem, hogy nem fog mellé a szülő, ha ezt választja. A tehetségfejlesztés, tehetséggondozás, egyéni kibontakozás alapfeltétele a kis létszám. Magyarországon azok a szülők, akik megtehetik, súlyos pénzeket fizetnek magániskolákban azért, hogy a gyerekük ilyen feltételek között tanulhasson. Akkor is, ha ezért 30-45 percet is kell utaztatni egy irányba az iskoláig.
