Bár nem szokásom fogadást kötni, múlt héten mégis megtettem. Kollégám kijelentette, hogy Svetlana Ražnatovićot, ismertebb nevén Cecát, elítéli a bíróság, én viszont azt mondtam, hogy nem, vagy legalábbis nem küldik börtönbe a szerb ikont. A tét egy tábla csokoládé.
Željko Ražnatović Arkan özvegyét és annak nővérét, Lidiját, azzal terhelik, hogy 2000 és 2003 között 4 millió német márkát, valamint 3,5 millió amerikai dollárt tulajdonítottak el az Obilić futballklub kilenc játékosának törvénytelen eladásakor. A belgrádi Felső Ügyészség Cecát emellett nagyobb mennyiségű lőfegyver birtoklásával is terheli. A vizsgálat kezdete és a vádemelés között nyolc év telt el. A Köztársasági Ügyészség sajtófelelőse ezzel kapcsolatban annyit mondott, hogy az ügyészség átfogó szakértői elemzését kért, ezért nem sikerült gyorsabban összeállítani a vádiratot.
Igaz, hogy fogadást kötöttem a büntető eljárás kimenetelére, most mégsem erről szeretnék elmélkedni, sőt Ceca és az alvilág kapcsolatát sem kívánom feszegetni. Fogadópartnerem szerint ma már egyáltalán nem állja meg helyét a megállapítás, hogy Cecára a szerb társadalom jelentős része ikonként tekint. Ezzel nem értek egyet. Emlékszem egy nem is olyan régen történt utazásomra Nišbe. Megismerkedtem egy népes családdal, ahol a férjek és a feleségek is egytől egyig elvégezték az egyetemet, egy részük orvosként dolgozik, másik részük a helyi egyetemen ad elő, magánvállalkozásuknak köszönhetően pedig tetemes vagyonra tettek szert. A lehető legnagyobb luxusban élnek, utaznak, megjárták a legtöbb európai nagyvárost, és az Amerikai Egyesült Államokat is. Volt esélyük arra, hogy magukba szívják a világot, annak tarka kultúráját, hogy kitágítsák látókörüket. Ennek ellenére ennél a családnál reggeli, ebéd és vacsora közben is vagy a Pink dübörgött a tv-ből, rózsaszín agybódító ködével, vagy Ceca és esztrádtársai szóltak a hangfalakból.
Nem is kellett volna az emlegetett énekesnőről beszélni, elég volt csak ránézni a család hölgytagjaira, és kiderült, hogy számukra bizony Ceca a nagy ideál. Amikor pedig két mondatnál többet váltottunk, rájöttem, hogy nem Indira Gandhi vagy Teréz Anya a példaképük.
Azzal a réteggel is érintkezésbe kerültem, akik anyagi helyzetükből adódóan nem tudják imitálni Cecát, viszont zenéjének ritmusára azt az „álmot” álmodják, amit ő megvalósított: egy egyszerű fiatal énekesnő Dél-Szerbiából feleségül megy a tehetős és a sokak által a mai napig szerb patriótaként emlegetett férfihoz, híres énekesnővé válik, utazások, márkás ruhák, ékszerek fényében éli életét.
Minél szegényebb és züllöttebb egy ország társadalma, annál inkább válnak vonzóvá ezek az értékek a közösség egy széles rétegének számára. A cirkusz, amit még Milošević idejében kapott a szerb társadalom a kenyér mellé, a mai napig nem zárta be kapuit és népszerűségéből sem veszített semmit sem.
Bár gyomorforgatónak tartom Vladislava Đurić, a Niši Egyetem Művészeti Kara tavaly végzős hallgatójának az alkotását, azt hiszem a legtökéletesebben tükrözi a Cecával és társaival kapcsolatban kialakult közösségi érzést és egyben elszomorítóan valós képet fest a szerb társadalomról is: a műnépdal-énekesnő és szilikonmellei mélyen dekoltált ruhában teljes valóságukban díszelegnek egy ikonon.
„Az esztrád világ ikonját a szent szerb ikonok kontextusában kívántam bemutatni. Utalni szerettem volna a szerb kultúra szintjére és minőségére. Nem én választottam modellül Cecát, ezt már megtette a nép, amikor a szerb nemzet anyjaként kezdte el emlegetni. Saját tapasztalatom szerint Ceca rengeteg emberre gyakorol befolyást Szerbiában és máshol is” – nyilatkozta tavaly Đurić.
Érdemes megemlíteni, hogy az egyedi műalkotás ellen felszólalók többsége csak azért beszélt megszentségtelenítésről, mert az ikonon túlságosan előtérbe kerülnek Ceca dús keblei.
Fontos azt is tudni, hogy míg Szerbiában Cecát hívják a nemzet anyjának, addig Németországban korábban Inge Meysel, ma pedig Angela Merkel, az USA-ban Eleanor Roosevelt, Nagy-Britanniában II. Erzsébet királynő, Argentínában pedig Evita Peron érdemelte ki ezt a jelzőt.
Az énekesnő ellen induló eljárás kapcsán számomra szintén az egyszerű emberek véleménye a legelgondolkodtatóbb. A különböző napilapok honlapján olvasgatva kiderül, hogy az olvasók jelentős része ezúttal is relativizálja a műnépdal-énekesnő elleni vádakat: sokak szerint az állam így akarja elvonni figyelmünket saját kétes ügyleteiről, mások szerint a hatalmi koalíció így kíván pontokat szerezni a választások előtt, megint mások felháborodtak a vádemelés kapcsán, mert szerintük amíg az állam a néptől lop, addig Ceca, ha lopott is, akkor azt az államtól tette. Persze nem a nép dönt a művésznő sorsáról, engem mégis megrémiszt a szerbiai társadalom valósága, és az, hogy milyen értékrend szerint él a körülöttünk lévő emberek jelentős része.
Semmilyen körülmények között nem szeretném relativizálni a Ceca ellen szóló vádakat, azt azonban el tudom képzelni hogy a vádemelésre nyolc év után azért került éppen most sor, mert a hatalmi koalíció pártjai minden eszközt meg kívánnak ragadni, hogy a következő választások előtt pontokat gyűjtsenek. Az utóbbi három évben szinte semmilyen valós eredményt nem sikerült felmutatniuk, ezért most illik felgyorsítani. Nem lepődnék meg, ha a következő időszakban még néhány olyan szenzációra kerülne sor, mint a szerb nemzet anyja elleni vádemelés. Egyedül a hitelesség hibádzik, de hát annyi baj legyen, a cirkuszt úgysem szabad komolyan venni.
