Tragédiák sorozata árnyékolja be a korteshadjáratot. Alulírott tudatosan, előre megfontolt szándékkal kerüli a választás kifejezést, mert meggyőződése, hogy megadatott a szavazás lehetősége, a választásé már kevésbé, mert nem hallottunk olyan új elképzelést, amely távlatot nyitna, felcsillantaná a reményt, hogy holnap könnyebb lesz. Az elfásult átlagember füle visszhangzik az üres, megalapozatlan ígéretektől, s megüli lelkét a kiúttalanság és annak érzése, hogy magára maradt. A lelkes szónoklatok nem vigasztalják meg, s attól tart, hogy holnap még nehezebb lesz.
Sorozatos csapásokat emlegettünk. Kezdődött azzal, hogy Újvidék túlzsúfolt szórakozóhelyén felcsaptak a lángok, s hat fiatal megfulladt a füstben. A megdöbbentő az, hogy mindössze négy évvel korábban szintén a közbiztonsági, a tűzrendészeti előírások semmibe vétele miatt Újvidéken leégett egy kávézó, s akkor nyolcan estek áldozatul.
A két szerencsétlenség közös vonása az illetékesek nemtörődömsége, a minél nagyobb anyagi haszon behajtása. Az utóbbival hozható összefüggésbe az Újvidék központjában levő Putnik szálloda esete. Magánosítása előtt máig ismeretlen személyek felgyújtották, hogy majdani tulajdonosa a lehető legolcsóbban szerezze meg. A számlát három fiatal életével fizette meg.
Emberéletet követelt az Egyesült Államok belgrádi nagykövetségi épületének felgyújtása is. Ez nem áll kapcsolatban a mostani választási hadjárattal, mert korábban történt, éspedig az akkori hatalom jelenlétében.
A tőr szerepe Újvidék történetében. Ha nem lenne túl morbid, ezt a közcímet iktatnám be. Jaša Tomić radikális politikus ugyanis Miša Dimitrijević szabadelvű újságíróval politikai, eszmei vitáját úgy döntötte el, hogy leszúrta. Amikor a radikálisok megkaparintották a hatalmat Újvidéken, a központban szobrot emeltek a gyilkosnak. Az akkori ellenzék fogadkozott, hogy hatalomra kerülése után eltávolítja a szobrot. Mint annyi más ígéretét, ezt sem tartotta be.
A szobor maradt a helyén, s Jaša Tomić szelleme mételyezi a fiatalok lelkét. Ennek természetszerű következménye, hogy egymás közti villongásaikat, viszályaikat tőrrel zárják le. Hangos a zene? Fülsértő? Döfjünk!
Ragaszkodom véleményemhez, gyilkosnak büntetlenül és következmények nélkül nem emelhető szobor.
Bármennyire is émelyeg a gyomrom, nem menekülhetek a vijjogó vészmadár szerepétől: mindössze néhány óra leforgása alatt Belgrádban négyen öngyilkosságot követtek el. Valamennyien emeleti lakásból vetették magukat a mélybe. A sajtójelentésekben olvasható, hogy 35 és 45 év közöttiek vetettek véget életüknek, holott korábban Szerbiában az öngyilkosok átlagos életkora 50 év felett állt.
A látszólag egymással nem összefüggő tragédiák közös vonása, hogy mindenért benyújtják a számlát, mindennek ára van, olyan háborúnak is, amelyben Szerbia hivatalosan nem is vett részt. Ára van a szankcióknak, az elszigeteltségnek, amelyből egy csoport győztesként, elképesztően gazdagon, a lakosság túlnyomó többsége vesztesként, emberhez méltatlanul elszegényedve került ki, annak reménye nélkül, hogy valaha is javulhat életszínvonala.
Ára van az évtizedekig szajkózott hazugságoknak, a hamis mítoszok terjesztésének, az államilag gerjesztett délibábnak, a nyomornak, a kiszolgáltatottságnak. Ára van a zabolázatlan vadkapitalizmusnak. Meggátolja a munkavállalók és a munkáltatók közötti rendezett kapcsolat kialakítását, a törvény tiszteletét, a tényleges, valódi szakszervezetek létrejöttét. Viszont nem gátolja meg, sőt mélyíti a létbizonytalanságot.
A vérrel, könnyel, szenvedéssel, megaláztatással átitatott évtizedek a kíméletleneknek, a szélhámosoknak, köztörvényes, nemzetközileg körözött bűnözőknek kedvezett, akik a középréteg szellemi és anyagi lezüllése idején a világtörténelemben példa nélküli vagyont halmoztak fel. Még nem jött el az ő idejük, végtelenül unalmasnak tűnt Miroslav Krleža A Glembay család című műve. Napjainkban Zágrábban és Belgrádban egyaránt telt színház előtt mutatják be, mert az utókor felismerte, prófétához méltóan azt ábrázolta, milyen világ az, amelyben gyilkosok, tolvajok, bűnözők, szélhámosok tollasodnak meg, vagy kerülnek posztra, örömlányok prédikálnak az erkölcsről.
Mintha visszakanyarodtunk volna a múlt század kilencvenes éveihez, amikor az állam a pénzromlás révén kifosztotta saját polgárait. Az idősebbek, más lecsúszott emberek nem értették meg a rezsim rejtjelzett üzenetét, hogy naponta kenyeret és tejet biztosít. Tömeges méretet öltött az öngyilkosság, elsősorban a nyugdíjasok körében. Ebből az ördögi körből ki kellett jutni, mert maga a rendszer és megszemélyesítői kerültek veszélybe. Az addig Szerbiában ismeretlen, világszerte megbecsült pénzügyi szakembert, Dragoslav Avramovićot kérték fel, hogy keltse életre a dinárt. Mint minden átlagembert, nem kísérték testőrök, s hozzájuk hasonlóan elnyűtt ruhában, kopott szatyrával a piacot járta, mosolyával egy reményvesztett országban felcsillantotta a reményt.
Amikor sikerült életet lehelnie a nemzeti valutába a szocialisták és a radikálisok a parlamentben szégyenteljes, a polgári demokráciát megcsúfoló bohózattal megbuktatták. Népszerűsége azonban azóta sem csorbult, mert egy sötét időszakban az átlagemberek megmentőjüket üdvözölték benne, hittek és hinni akartak neki.
Ki mástól, mint önmagamtól kérdezem, a mostani politikusok közül bármelyik is elmondhatja magáról, hogy hisznek neki, mint egykor Avramovićnak?
