Még hogy a költészet halott! A Nobel-díjas Günter Grassnak a múlt héten közölt Amit el kell mondani című verse alaposan felkavarta a kedélyeket nemcsak hazájában, Németországban, de világszerte is. Fogalmazhatnánk úgy: nemzetközi botrányt kavart.
A befolyásos Süddeutsche Zeitungban közölt prózaverse az iráni konfliktus témáját dolgozza fel. Benne arra figyelmeztet, hogy Izrael „nukleáris potenciálja” egyre nagyobb és ellenőrizetlen, így a zsidó állam veszélyezteti az „egyébként is törékeny világbékét”, amit feltétlenül ki kell mondani, mert előfordulhat, „hogy holnap már késő lesz”. Iránra utalva azt írta: Izrael egy olyan országra mérhet csapást, „ahol egyetlen egy atombomba létét” sem sikerült bizonyítani.
A heves reakciók nem maradtak el, Grassnak pedig ismét sikerült megosztania a közvéleményt, mint karrierje során számtalanszor. A hivatalos Tel Aviv hevesen reagált, előbb nyilatkozat formájában, majd vasárnap nemkívánatos személlyé nyilvánítva beutazási tilalmat rendelt el ellene. Grass sem maradt adós: a diktatúrák működésmódját idéző eljárásnak nevezte a zsidó állam aktusát.
A kisezer újsághír és nyilatkozat, kommentár és beszólás mára már elhomályosította a botrány kiváltóját, magának a versnek a szövegét. Aki vette a fáradságot, és elolvasta, egy irodalmi szempontból meglehetősen gyönge, naivan humanista prózaverset olvashatott, amely alapján azonban meglehetősen otromba dolog volt immár meggyónt múltbéli bűneit is felemlegetve leantiszemitázni az egyik legnagyobb gondolkodót. Ugyanakkor Grass versének egyes sorai igenis rosszindulattal vannak átitatva, hiszen azt feltételezik, hogy Izrael kormánya népirtásra készül, míg a legfeljebb saját népére veszélyes iráni kormányt implicite ártalmatlan szájhősnek tekintik fel.
Günter Grass, a kortárs irodalom egyik legkiemelkedőbb német szerzője 1927-ben született a németországi Danzigban. Kereskedők gyermekeként látta meg a napvilágot. Ifjú korában a nemzetiszocialista ideológia befolyása alá került, bár saját bevallása szerint soha nem lelkesedett a Hitlerjugendért. Csupán hat évtizeddel később, 2006-ban megjelent önéletrajzi regényéből derült ki, hogy a második világháború idején, tizenöt évesen önként jelentkezett a tengeralattjáró-flottához – saját bevallása szerint azért, hogy kikerüljön a nehéz családi körülmények közül –, de nem vették fel. Csak egy évvel később kapott behívót, a Waffen-SS páncélgránátos-egységébe sorozták be. 1945-ben megsebesült, majd elfogták, és majdnem egy teljes évig amerikai hadifogságban volt.
Kései vallomása megosztotta a közvéleményt: míg egyesek erkölcsi nagyságáról beszéltek kíméletlen őszintesége miatt, mások azt vetették a szemére, hogy 61 évet várt a vallomással, miközben ő volt mindig a legnagyobb szószólója a náci múlttal való szembesülés szükségességének.
Művészi pályafutását szobrászként és grafikusként kezdte. Képzőművészeti tevékenységével párhuzamosan kezdett írással is foglalkozni. Szülővárosa, fiatal kori élményei, a második világháború eseményei mély nyomokat hagytak benne; visszaemlékezései számos regényének alapjául szolgálnak.
1959-ben A bádogdob című regényével a második világháború utáni német irodalom élvonalába került, és világirodalmi rangot vívott ki magának. Versei, drámái és regényei új aspektusból mutatják be a nemzetiszocializmust mint a 20. század botrányát, valamint a felejtés és a bűn témáját. Írói hírneve lehetőséget adott számára, hogy közéleti személyiségként hangot adjon politikai nézeteinek. Megszólalásai már régóta társadalmi eseménynek számítanak.
Szociáldemokrata alapokon nyugvó, de radikálisan megfogalmazott politikai nézeteivel gyakran botrányt keltett korábban is: a két Németország újraegyesítése alkalmával tiltakozott a Nyugat mohósága és az NDK kiárusítása ellen; felszólalt az egyre erősödő idegengyűlölet és a bevándorláspolitika ellen.
Hetvenkét éves korában, 1999-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták „fanyar, groteszk történeteiért, amelyek a történelem elfeledett oldalát mutatják be”.
Günter Grass kétszer nősült, öt gyermek édesapja.
