A hatalom felelős tisztségviselői egymás szájából mohón kapkodva a szavakat, azt bizonygatják nekünk, hogy Luka Bojović gengszter és kenyeres pajtásainak spanyolországi letartóztatása után felgöngyölítették a zimonyi bűnbanda maradékát, olyan végzetes csapást mértek az alvilágra, hogy ezt többé nem heverheti ki.
A szavazók kegyeiért, bizalmáért vívott hadjáratban elhangzó megannyi fellengzős, megalapozatlan ígérgetések idején ugyan ki figyel fel az olyan ellentmondásra, ha már lehengereltük a szervezett bűnözést, akkor miért kell folytatni ellene a megalkuvás nélküli, kíméletlen és lankadatlan harcot?
Nem értem. Mint ahogy Ivica Dačić néhány megfogalmazását sem. Ezúttal nem téma, tehát mellőzzük, hogy egyidejűleg miként töltheti be kormányfő-helyettesi, belügyminiszteri, pártvezetői, sportklubok vezetőségi tagjának és más tisztségét?
Huszonnégy óra alatt elvégezhet ennyi nehéz feladatot? Marad a legkézenfekvőbb, meghonosodott magyarázat, hogy egy órával előbb kel fel.
Választási nagygyűléseken arról is szónokolt, hogy hazája, népe érdekét szolgálja, ellentétben azoknak a pártoknak a tagjaival, akik idegen országok parancsait hajtják végre. Ha e pártokat nem is, megnevezhette volna azoknak az államoknak az ügynökeit, akik indulnak a választásokon. Amit nem értek, ha egy belügyminiszternek értesülései vannak olyan egyénekről, akikre a hazaárulás gyanúja vetődött, hivatali kötelessége-e kezdeményezni az eljárás megindítását ellenük, hogy megállapíthassák felelősségüket. Mielőtt nem okoznak még nagyobb kárt.
A közszereplés kerülésével, a szófukarsággal nem vádolható Dačić egy valamiről fegyelmezetten hallgat. Pártjának egyeduralma, majd a radikálisokkal kötött koalíciós alku idején talált Szerbiában hazára a maffia. Európa történelmében nem akadt példa arra, hogy egy elnök fia, nevezetesen Marko Milošević csempészhálózat élén állt volna. Olyan sem fordult elő, hogy az ország első asszonya, esetünkben Mira Marković, szólt a vámhivatalnak, melyik teherautót lenne illetlenség feltartóztatni.
Ez az az időszak, amikor elmosódott a határ a törvény védelmezői és megsértői között. A karhatalom soraiba fogadta azokat, akiket addig üldözött. A világsajtót bejárta egy akkoriban valahol Szlavóniában készült fénykép, amely Badža rendőrtábornokot és a több országban körözött Arkant összeölelkezve, csaknem azonos egyenruhában ábrázolta.
Ezt a kordokumentummal felérő fényképet nem láthatta Dobrica Ćosić, aki tisztes korát megcáfoló fiatalos lendülettel egyre-másra adja ki könyveit. Legújabb kiadványában arról az időszakról regél, amikor az államfői tisztséget töltötte be. Mint írja, nemzetközi békeértekezleten mélységesen felháborította: a Bosznia elleni szerbiai agressziót azzal bizonygatták, hogy Arkan a belügyminisztérium helikopterével utazgatott a frontra. Ćosić emlékezete úgy rögzítette, hogy ennél bődületesebb hazugságot életében nem hallott.
Arkant és Badžát említettük, mint a hazai maffia első nemzedékének két jellemző vezéregyéniségét. Karrierjük is egyidejűleg indult: Badža posztoló rendőrként kezdte a belgrádi tašmajdani parkban és környékén, abban az időben, amikor a kamasz Arkan e területen asszonyoktól táskákat rabolt el. Nem tudni, vajon akkoriban hallottak-e egymásról, esetleg találkoztak-e, annyi biztos, hogy a világnak a sarkából kellett kifordulnia, hogy a számos ország börtönét megjárt bűnöző a horvátországi háború idején egyenruhát ölthetett magára, a titkosrendőrség ellenőrzése alatt állt osztag parancsnoka lehetett. Ekkor már szoros szálak fűzték Badža főtiszthez, aki részt vett a Dunán túli lakosság felfegyverzésében és kiképzésében.
Az alvilág első nemzedékének tagjai közül egy sem maradt életben. Valamennyiüket likvidálták. Neveltjeik, a második generáció tagjai követték el a Zoran Đinđić elleni gyilkos merényletet. Közülük a leghírhedtebb Milorad Ulemek Legija rendőrezredes, az állambiztonsági szolgálat különleges osztagának parancsnoka és Dušan Spasojević, a titkosrendőrség alkalmazottja, egyben a zimonyi bűnbanda vezére. Alárendeltjeiktől megkövetelték a vak engedelmességet, a szolgai hűséget. Fegyver-, kábítószer-, leánykereskedelemmel, emberrablással, zsarolással, védelmi pénz behajtásával, szexiparral tetemes vagyont harácsoltak össze.
A Đinđić elleni merénylet után, ha nem is végzetes, de kemény csapást mértek a szervezett bűnözésre. Szétvertek több bűnbandát. Mindössze néhány hónap alatt a banditák alkalmazkodtak az új helyzethez, és ismét urai a kábítószerpiacnak, az embercsempészésnek, a szexszolgáltatásnak, egyszóval a szervezett bűnözésnek.
Ez már a gengszterek harmadik nemzedéke, amelynek leghírhedtebb megszemélyesítői Darko Šarić és Luka Bojović. Elsajátították elődeik mesterségét, s mint egykoron, ugyanolyan mérnöki pontossággal likvidáltak több tíz személyt. Okultak a hibáikon is. Kerülték a közszereplést, nem pózoltak a kamerák előtt, nyilvánosan nem fecsegtek a tetteikről. Mielőtt Bojovićot elfogása után megörökítették, amint csókot csücsörít a szája, mindössze néhány fényképen szerepelt.
Šarić rejtőzködése és Bojović bukása után ismeretlen személyek újjászervezték a bűnbandákat, kiépítették a gengszterek negyedik hálózatát. A bűnügyi szakértők egyöntetűek abban, nem tudni, kik állnak a szervezet bűnözés élén, s ezzel magyarázható, hogy elmaradtak hangzatos nevűeknek a választások előtti hetekre időzített letartóztatása.
Bár az igyekezet elismerést érdemel, konkrét cselekedetet nem pótolhatnak az ürességtől kongó szavak, akármilyen buzgalommal is szajkózzák őket.
