Pontosan 15 évvel ezelőtt, 1997. május 26-án hunyt el Keszég Károly, a Napló szabadelvű hetilap főszerkesztője. Az általa szerkesztett újság a mai napig etalonnak számít a vajdasági magyar újságírás berkeiben, személyét pedig legendásnak tartják egykori munkatársai, barátai, ismerősei és tisztelői. Keszég Károly 1954. január 21-én látta meg a napvilágot az észak-bánáti szikesen, Padén. Ott gyerekeskedett, és a Zentai Gimnáziumban fejezte be a középiskolát. Tanulmányait az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékén folytatta, majd újságírással kezdett foglalkozni. Számos tehetséges fiatal újságírót gyűjtött maga köré, akik a legnehezebb körülmények között is kitartottak mellette és a Napló mellett.
– Keszég Károly olyan főszerkesztő volt, akit most is minden szerkesztőség elfogadna – mondja Tóth Lívia, a Hét Nap szerkesztője, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnöke, aki tagja volt az említett társaságnak. Hozzátette: Keszég össze tudta tartani azoknak az újságíróknak a csoportját, akik a kilencvenes években a háború és a behívók miatt nem menekültek külföldre, hanem itthon próbáltak dolgozni. Háborúellenes nézeteiket ugyanis a saját szerkesztőségükben gyakran nem tudták kifejezésre juttatni.
– A Napló volt az a szerkesztőség, ahol ezekről a témákról beszélgethettünk, és elmondhattuk a saját gondjainkat is. Ennek is köszönhető, hogy ez a társaság nem szaladt világgá – tudtuk meg Líviától, aki megjegyezte, Keszég olyan típusú főszerkesztő volt, aki rengeteget segített. Útmutatást adott az egyes témakörök feldolgozásához, de sohasem gátolta a saját ötletek kibontakoztatását.
A Napló egykori munkatársai és barátai Keszég Károly sírjánál (Balról jobbra: Szabó Palócz Attila, Pál Károly, Mihájlovits Klára, Léphaft Pál, Heinermann Péter, Tóth Lívia, Balla Lajos Laci, Juhász Attila, Horváth Rice Valéria, Klemm József, Harasztia László és Horváth László – Horváth Zsolt felvétele)
– Témákat ritkán adott, hagyta, hogy az újságíró maga találja ki, miről szeretne írni, de ha támaszra szorultunk, mindig kéznél volt, s nem utolsósorban, tanulni lehetett tőle – emlékezett vissza az újságírónő, aki szerint a Napló volt főszerkesztőjét azért tartják a mai napig legendás kollégának, mert az újság körül olyan szellemi műhelyet hozott létre, amelynek a tagjai egyben barátok is voltak.
– Amúgy Keszég Karcsi rettenetesen heves vérmérsékletű, hirtelen haragú ember volt, de gyorsan le is tudott csillapodni. Az idegeskedésre volt is oka, mivel rengeteg, főleg anyagi probléma adódott a Napló körül, amelyeket neki kellett megoldania. S persze ott voltunk mi, a saját gondjainkkal, bajainkkal, nyűglődésünkkel. Igen, időnként minket is jól kiosztott, de tőle nem vettük zokon. Becsültük, mert pontosan tudta, mit akar, és azt is, mit vár el az újságíróktól. Az elvárásait úgy tudta érvényesíteni, hogy a legjobbat hozta ki belőlünk – mesélte Lívia.
– A Napló nagyon rossz időben volt nagyon jó helyen – tudtuk meg Szabó Palócz Attila zentai születésű irodalmártól és színművésztől, aki egykoron szintén a hetilap munkatársa volt. A jelenleg a budapesti Magyar Hírlapnál dolgozó újságíró elmondta: amikor összeomlott körülöttük az egész ország, kitört a polgárháború, ott találta magát egy süllyedő hajón, s ez az újság volt az egyedüli, amely akkor is ki mert állni a háború és a mozgósítások ellen, amikor ezt hivatalosan nem lehetett megtenni.
– Volt egy, a régi időkből örökölt állami média, amely uszított, háborús propagandát folytatott, a független média viszont még nem igazán létezett. A Bódis Gábor és Németh Árpád újságírók által alapított Napló ellenzéki hetilapként indult. A kilencvenes években megtalálta a helyét, s odaállt a mozgósított, bajban lévő emberek mellé. A Napló volt az a médium, ahol le lehetett írni azokat a dolgokat, amelyek máshol nem jelenhettek meg – tudtuk meg Attilától, aki hozzátette, számára a Naplóban az volt a legszebb, hogy ott is folytak politikai viták a magyarságról, a VMDK és a VMSZ viszonyáról, ugyanabban a lapszámban egymással homlokegyenest ellentétes vélemények is megjelentek, vagyis vita terepe is volt a hetilap.
– Ezért szerettük, s persze Karesz miatt, aki kiválóan össze tudta tartani a társaságot, úgy, hogy közben egy vasat sem kaptunk a munkánkért, mindenkinek volt más állása, onnan mentünk be a Napló szerkesztőségébe. Én a rádióban dolgoztam, majd amikor Vörös Jóska kirúgott, akkor a Magyar Szóhoz kerültem. Szóval mindenkinek volt saját állása, de amikor a munkánk ott véget ért, rohantunk a Naplóba, s kérdeztük Kareszt, mit kell csinálni, mit adjunk le a következő héten – emlékszik vissza Attila.
A fentiekben már említést tettünk a kilencvenes évek elejei békemozgalmakról. Ezek közül az egyik legnagyobb háborúellenes megmozdulás éppen húsz évvel ezelőtt zajlott le Oromhegyesen. 1992-ben a helyi és környékbeli anyák és feleségek mind erőteljesebb tiltakozásának hatására a faluban megalakult a Zitzer Szellemi Köztársaság. A Keszég Károly által szerkesztett Napló a tiltakozás kezdetétől rendszeresen beszámolt a virtuális állam hétköznapjairól. Balla Lajos Laci, az események főkoordinátora a következőképpen mesélt a hetilap szerepéről és jelentőségéről:
– Amikor Karcsi első alkalommal jelent meg nálunk, már akkor egyértelművé vált, hogy ugyanazt a szellemiséget képviseli, mint az egyszerű emberek. Ezt pedig ezek az emberek találóan paraszti logikának nevezik – mesélte Balla, aki hangsúlyozta azt is, hogy a Napló egyszerre volt liberális és nemzeti. Különb volt a harmincas évek nemzeti liberalizmusánál, mert egyszerűen értéket képviselt, ahogyan a köré tömörült újságírók is. Balla 1993 után szintén tagjává vált a Keszég neve által fémjelezett társaságnak. Fontosnak tartja, hogy az ’94-ben és ’95-ben készült felmérésük szerint a Napló olvasóinak a többségét a kétkezi munkások tették ki, a többiek pedig a közösséget meghatározó értelmiségiek voltak, vagyis z oktatásügyi dolgozók, a vallási vezetők stb., az úgynevezett csúcsértelmiségiek közül viszont nagyon kevesen kedvelték. Hangsúlyozza azt is, hogy az oromhegyesi háborúellenes tiltakozás részvevői számára a Napló lényegében a kapcsolatot jelentette a világgal.
– A kezdetekben telefax segítségével kommunikáltunk, de ez semmit sem jelentett, vagy csak annyit, hogy külföldön, Wasinghtonban és Rómában megjelentünk az újságokban. Kezdetben az akkori Magyar Szó is támogatott minket, de a későbbiekben egyedül a Napló jelentette a kapcsolatot a vajdasági közvéleménnyel. Sőt még anyagilag is segített bennünket. Minden kedden este a nyomdából hoztak nekünk kétszáz példányt az újságból, ezeket az emberek megvásárolták, a befolyt összeg viszont a miénk maradt. Vagyis a szellemi támogatást pénzre váltotta, az emberek pedig falták a Naplóban megjelent írásokat – tudtuk meg Lacitól.
Végszóként arra is kíváncsiak voltunk, hogy a vajdasági magyarság, mindenekelőtt a vajdasági magyar újságírás számára mit jelentett, s mit jelent a mai napig a kilencvenes évek legendás hetilapja, a Napló. Klemm József, az Újvidéki Rádió megbízott igazgatója, a Pro Media Újságíró-iskola vezetője a következőképpen nyilatkozott napilapunknak:
– Megjelenésekor a Napló azért volt fontos, mert ez volt az első lap, amely az ellenzékiségével hozott újítást a magyar újságírásba. Ugyanakkor a vajdasági magyar újságírás számára azért volt jelentős, mert végre egy olyan médium jelent meg a médiapalettán, amely elsősorban a bátorságával hívta fel magára figyelmet, s amely készen volt bármely pillanatban reagálni az időszerű társadalmi eseményekre – mesélte Klemm, de egyben megjegyezte, a Naplónak volt mersze szembeszegülni a politikummal, s nemet mert mondani minden olyan politikai kezdeményezésre, amely veszélyeztette a vajdasági magyar közösség érdekét, de ugyanakkor tevékenyen részt vett minden olyan politikai megmozdulásban, amely a vajdasági magyar közösség érdekét szolgálta.
– Nemcsak nemet, hanem igent is tudott mondani akkor, amikor a vajdasági magyar politikum felvállalta azokat a sorskérdéseket, amelyek a vajdasági magyarság számára biztosították az ittmaradást és a megmaradást – hangsúlyozta Klemm, s hozzáfűzte, a Napló a vajdasági magyar újságírás számára példaértékű lehet olyan szempontból is, hogy hogyan kellene manapság viszonyulnia a társadalmi kérdésekhez, a politikumhoz.
– Sajnos úgy érzem, hogy a XXI. században, amikor óriási információ-mennyiség áramlik a közönség felé, valahogy kezdjük elfelejteni a véleményműfajokat, háttérbe szorítjuk a publicisztikát, s ezáltal az újságírást csupán a hírközlésre alacsonyítjuk le, ahelyett, hogy megtartanánk azokat a funkcióit, amelyeket a kilencvenes években a Napló figyelemre méltóan művelt. A vajdasági magyar újságírásból hiányzik a hajlandóság, a bátorság és a készség arra, hogy minden pillanatban reagálni tudjon az eseményekre, minden pillanatban szembe tudjon szegülni minden olyan kezdeményezéssel, amely veszélyezteti a vajdasági magyarság érdekeit, ugyanakkor minden pillanatban a magáévá tudja tenni, s fel tudja vállalni azokat a kérdéseket, amelyek a vajdasági magyarság érdekeit szolgálják.Úgy érzem, a Napló nemcsak az ellenzékiségével, hanem a pozitív hozzáállásával is példát mutat nekünk, hogy a XXI. században, Vajdaságban hogyan kell viselkednie egy önmagát vajdasági magyar újságírónak valló egyénnek – jegyezte meg egyfajta végszóként Klemm József.
