Végre konszenzus Szerbiában! Mindenki boldog, amiért Vuk Jeremić külügyminisztert választották meg az ENSZ-közgyűlés soros elnökének. A Koštunica-féle társaság azért, mert egy, lélekben velük egyívású személyt, Szerbia szívének eltökélt kardiológusát, a nyugati lobbi esküdt ellensége került a világszervezet közgyűlésének élére; a liberálisok azért, mert végre lelép a külügyi színtérről, és nem rombolja tovább Szerbia egyébként is megtépázott tekintélyét koszovói halandzsájával; párttársai pedig azért, mert már nekik is kínos volt olykor Jeremić baklövései miatt magyarázkodniuk a világ normálisabb országainak képviselői előtt.
Jeremić tehát szeptembertől egy éven keresztül tölti be ezt a pozíciót, amelynek kimondottan ceremoniális jellege van. Tehát bármennyire is remélik egyesek, hogy majd a mi Vukunk megmutatja a világnak, mi a szerbek istene, ha nem ragadtatja magát körülbástyázott hatásköreinek túllépésére, ebből a pozícióból – szerencsére – vajmi keveset tehet az „elragadott tartomány” visszaszerzéséért.
Hogy még egy percig ünneprontóak maradjunk, nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy Jeremić kinevezésének van néhány apró szépséghibája. Az ENSZ történetében ez a második eset, hogy a közgyűlés elnökének személyéről nem közfelkiáltással születik döntés. Vagyis a tagállamok rendre előre megegyeznek egyetlen jelöltben, akit egyszerűen kikiáltanak elnökké. Ezúttal viszont az történt, hogy Litvánia jelöltje körül már szinte teljes konszenzus alakult ki, amikor bejelentették Jeremić jelöltetését is, állítólag Oroszország hathatós lobbitevékenységének köszönhetően. A másik szépséghibája a dolognak, hogy a régió országai közül egyedül Montenegró tette egyértelművé, hogy Jeremićet fogja támogatni, a többiek hallgatásba burkolóztak, vagy egyértelműen a litván jelölt mellett tették le a garast, mint Horvátország. A harmadik szépséghiba, hogy Jeremić többnyire azoknak köszönheti a megválasztását, akik Koszovó ügyében is egy húron pendülnek a hivatalos Szerbiával – vagyis Oroszországnak, Kínának és az el nem kötelezett országoknak. A Nyugat meghatározó államainak támogatását viszont a litván jelölt élvezte. Persze a szavazás – mivel két jelölt volt – titkosan zajlott, így soha nem tudhatjuk meg, hogy a 193 tagállam képviselője közül ki volt az a 99, aki külügyminiszterünkre voksolt és melyik 85 ország delegáltja szavazott az ellenjelölt Dalius Čekuolisra.
Vuk Jeremić 1975-ben született Belgrádban. Nagyapja Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsának (AVNOJ) egyik alelnöke, nagyanyja pedig az I. Belgrádi Gimnázium igazgatónője volt. Jeremić is ebbe a gimnáziumba járt, ahol a pszichológiatanára Boris Tadić volt. Ekkor kezdődött kölcsönös szimpátiájuk, amely mindkettőjük pályáját meghatározta. A gimnázium elvégzése után Jeremić a tekintélyes Cambridge-i Egyetemen folytatta tanulmányait, itt diplomázott elméleti és kísérleti fizikából 1998-ban. Nagy Britanniából egyenesen Amerikába költözött, ahol a nem kevésbé tekintélyes Harvardon magisztrált állami adminisztráció és nemzetközi fejlődés témaköréből.
Dolgozott pénzügyi elemzőként a Deutsche Banknál, majd a Dresdner Kleinword Benson Banknál és az AstraZeneca Pharmaceuticalsnál Londonban. Egyik alapítója volt a külföldön tanuló szerb egyetemi hallgatók szervezetének.
2000 és 2007 között egykori tanárát látja el tanácsokkal. Telekommunikációs, majd védelmi miniszter, végül az államfővé választott Tadić mellett ott látjuk a huszonéves Jeremićet mint bölcs tanácsadót.
Külügyminiszterré 2007-ben, a második Koštunica-kormány hivatalba lépésekor nevezték ki, és egyike volt azoknak a minisztereknek, akik e rövid életű kormány bukása után is megtartották pozíciójukat Cvetković kabinetjében.
Vuk Jeremić nős, felesége, Nataša a Szerbiai Rádió és Televízió híradójának műsorvezetője. Nem túl meglepő módon tökéletesen beszél angolul.
