Szombaton este a Forum ház éttermében érettségi találkozón vettek részt azok a valamikori diákok, akik 1967-ben fejezték be középiskolai tanulmányaikat az újvidéki Moša Pijade Gimnáziumban. Annak idején két osztályba nagyjából 50-en jártak oda, a szombati ünnepségre a diákok fele eljött. Tanáraik közül sajnos már csak nagyon kevesen vannak közöttünk, a megjelenteket arra kértük, meséljenek gimnáziumi éveikről, elevenítsék fel emlékeiket...
Papp Gábor: A negyvenéves találkozóra nem tudtam eljönni, most, 45 év után, amikor találkozok a régi osztálytársakkal, ismét felelevenítjük azokat a huncutságokat, amelyeket akkor, abban a gimnáziumban meg lehetett csinálni. Mina Nestor fizikatanár, Major Nándor matematikatanár... na meg a Zóki osztályfőnök úr, aki megkérdezte, hogy: hányadikosok maguk? Harmadikosok? Nos, akkor ezt a viccet elmesélhetem önöknek... És elmesélt egy olyan viccet, amelyet még a Csizmás Kandúr sem vitt el, jót derültünk... Abban az időben az a gimnázium még klasszikus gimnáziumnak számított, tisztelettel néztünk a tanárokra, tisztelettel néztünk az idősebbekre, az érettségizőkre, azokra, akik akkor mentek ki, amikor mi beiratkoztunk. Nem szeretném lebecsülni a mai fiatalokat, de akkoriban valóban volt egy kölcsönös megbecsülés a tanárok és a diákok között. Először is: a tanárok magáztak bennünket! Bekerültünk a gimnáziumba és pofára estünk – nem akartuk elhinni, hogy magáznak bennünket. Természetes, hogy mi magázzuk a tanárt, de hogy ő engem?! A diákoknak olyan tekintélyük volt, hogy elkaptuk a szertárak kulcsait, megbíztak bennünk, igyekeztek bevonni bennünket mindenbe, kölcsönös volt a tisztelet.
Akkoriban már voltak osztálykirándulások, megbeszéltük a tanárokkal, és elmehettünk, ezek különleges élmények voltak. A legjobb osztály, a 4/1, kapott egy hét szabadságot a tanévből, ebben a hét napban elutazhattunk a tengerre, és utána nem kellett bepótolnunk.
Cséki Magdolna: Osztályfőnökünk Klemm Irma tanárnő volt, talán 30-an voltunk, csak lányok, a másik osztályba járóknak persze felkeltettük az érdeklődését, füleltek, kukucskáltak. Az egészben az volt a pláne, hogy mi fekete klottkötényben, horgolt fehér gallérral jártunk az iskolába. Még másodikos, harmadikos korunkban is felnéztünk az idősebb osztályra, ugyanakkor gyámjai voltunk a fiatalabbaknak. Azt hiszem, ma már nincs ilyesmi, ma már mindenki mindenkit letipor. Amikor csöngettek, mindannyian felálltunk, de a tanár ment ki legelőbb, mi utána. Amikor a fiam bekerült a középiskolába, és én egyszer elmentem beszélni a tanárával, csöngetéskor félre kellett állnom – a gyerekek kirontottak az osztályból, nem is láttam, hogy melyik a tanár. Ilyen nem volt nálunk, ma is tisztelettudóak vagyunk.
Mindig örülök, ha találkozunk, mindegyik találkozón ott voltam. Ma is nagyon örülök, hogy itt vagyok, annak hogy lábon vagyok, egészséges vagyok, ez a legfontosabb.
P. Barta Etelka: Óbecsén jártam három évig, csak negyedikben kerültem az újvidéki gimnáziumba. Falusi lányként már Óbecsét is nagyvárosként éltem meg, az ottani gimnázium abban az időben nagyon szigorú volt. Ott este 9-kor két tanár végigsétált a korzón, ha látott valakit, aki a gimnáziumba járt, az másnap már mehetett is az igazgatóhoz raportra. Az egyik osztálytársunknak természetes, vörös haja volt, be kellett bizonyítania, hogy nem festi. Amikor negyedikben ide kerültem, és láttam, hogy itt magas sarkú cipőben járnak, ez hatalmas dolog volt számomra! Amikor 16-17 éves lányként azt láttam, hogy a negyedikes lányok kifestik a körmüket, kisminkelve, magassarkú cipőben jönnek a tanításra, csak bámultam. Nem akartam hinni a szememnek. Ez már akkor is nagyváros volt.
Dr. Pfau János: Szívesen visszaemlékszem az együtt töltött időkre, nem csak az iskolai órákra, hanem a sportolásra, meg miden másra. A tanáraink többsége sajnos már nincs az élők között, most már csak hárman vannak, osztályfőnökeink is meghaltak már. Közülünk, a két osztály tanulói közül sem él már mindenki. A fiúknak Dévai Gyula két éven keresztül volt a tornatanárja, hozzá is érdekes emlékek fűznek. Az elemi iskolában is ő volt a tanárom, akkor olimpiai vívó volt. A Vojvodina Atlétikai Klubban osztálytársaimmal együtt szerepeltünk stafétafutásban, a leglassúbb megboldogult Nagy Béla volt, ő futott elsőnek. Horváth Laci kalapács- és gerelyvető futott másodiknak, rövidtávfutóként, távolugróként én voltam a harmadik, Szeli Miki szaladt utoljára – ő volt a leggyorsabb.
