Hogy az „érted haragszom, nem ellened” József Attila-i bonmot megértéséhez és értékeléséhez kisebbségi közösségünk díjakat odaítélő elitje még nem nőtt fel, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy Végel László 17 díja és elismerése közül csupán egyetlenegy az úgymond vajdasági magyar jellegű: a mára már elsorvasztott Üzenet folyóirat 1987-es díja.
Szerencsére Végel László szava messzire hallik: esszéinek, regényeinek, publicisztikájának és naplóbejegyzéseinek köszönhetően mind az anyaország, mind a szerb társadalom – sőt, a német nyelvterületen élők is – egyre jobban megismerhetik a vajdasági magyarok, mindenekelőtt az itteni kisemberek gondolkodását, érzéseit, cselekedeteinek motivációit. És – úgy tűnik – erre a problematikára mind a belgrádi, mind a budapesti „díjakat odaítélő elitek” fogékonyak.
A Szabad Sajtó Díj, a Pulitzer-emlékdíj, Újvidék városának Októberi Díja, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje és a Kossuth-díj után – hogy csak a legjelentősebbeket említsük – Végel László múlt vasárnap megkapta az emberi jogok kultúrájának előmozdításáért járó Konstantin Obradović-díjat is. Hogy az elismerés súlyát érzékeltessük, elég csak az eddigi díjazottak névsorán végigpásztázni. Konstantin Obradović-díjat kaptak többek között Predrag Koraksić karikaturista, Svetlana Lukić és Svetlana Vuković, a Peščanik című kultikus rádióműsor szerkesztői, a Nők Feketében békemozgalom aktivistái, Mirko Đorđević egyházkutató, Mirjana Karanović színésznő. A díjat az idén a Vojin Dimitrijević nemzetközi és emberi jogi szakértő, Gordana Matković közgazdász, a Đinđić-kormány egykori minisztere és Vesna Pešić alkotta zsűri egyhangú döntéssel ítélte oda.
Végel László 1941. február 1-jén született Szenttamáson. Regény- és drámaíró, esszéista. A hatvanas években foglalkozott irodalomkritikával, a nyolcvanas években pedig színikritikával is. Az általános iskolát Szenttamáson, a gimnáziumot Újvidéken végezte el. Újvidéken a Magyar Tanszék, Belgrádban a Filozófiai Tanszék hallgatója volt. 1965 és 1967 között az Ifjúság című hetilap belső munkatársaként, később az újvidéki Ifjúsági Tribün főszerkesztőjeként dolgozott. Közben az Új Symposion szerkesztőbizottságának is tagja volt 1965 és 1971 között. Egy évtizeden át, a hetvenes években napilapunk Kilátó című kulturális mellékletét szerkesztette. 1980-ban került az Újvidéki Televízióhoz, ahol dramaturgként dolgozott egészen 1992-ig, amikor eltávolították munkahelyéről. Később, a kilencvenes években a Soros Alapítvány, illetve a Nyílt Társadalomért Alap újvidéki irodáját vezette. A miloševići időkben – állami támogatás híján – számos vajdasági magyar sajtótermék és kiadvány, kulturális rendezvény köszönhette létezését és fennmaradását az innen jövő támogatásoknak. 2002 óta szabadfoglalkozású író. Írásai német, angol, szerb, horvát, szlovén, holland, bolgár és albán fordításban jelentek meg.
A 90-es években alaposan megváltozott Újvidékhez, választott otthonához a mai napig hű maradt. Habár gyakran tartózkodik külföldön, mindig ide tér vissza, ennek a városnak a mindennapjait éli és foglalja mondatokba. Hontalan lokálpatriótának vallja magát, aki „kellemetlen tanúként” jegyzi mindazt, amit tapasztal maga körül.
Végel László nős, két felnőtt gyermek édesapja.
