Mi, szakmabeliek, valaha tréfásan úgy fogalmaztunk, ami könnyű az újságírónak, nehéz az olvasónak. Arra gondoltunk, nincs egyszerűbb feladat annál, mint lefordítani külföldi vezető személyiségek, elnökök, koronás fők látogatásán elhangzott pohárköszöntőket, közös közleményeket. Kizártnak tartottuk, hogy az olvasó összpontosított figyelemmel elmélyül e szövegekben, s mire eljut „a tárgyaló felek nyílt légkörben véleményt cseréltek” megfogalmazásig, mélyen felsóhajt, jaj, istenem, eltért nézetük a sarkalatos kérdésekről. Ez nem mond ellent annak, hogy a hír szent, a vélemény azonban lehet unalmas.
Az utóbbi időben három olyan témát taglaltak részletekbe menően a lapok, amelyek elemzése nem okoz különösebb gondot az újságírónak, de nem hallgathat róluk, mert valóságunkat tükrözik, s azt szemléltetik, hogy körbe-körbe forgunk, s ez a kör egyre szűkül.
Kezdjük talán azzal, hogy Vladimir Vukčević, a háborús bűncselekmények felderítésével megbízott ügyészség vezetője sajtóértekezletén azzal büszkélkedett, hogy felgöngyölítették azok hálózatát, akik gondoskodtak Ratko Mladić és Radovan Karadžić biztonságos rejtekhelyeiről. Név szerint említette Momo Kaport. Szerinte találkozhattak, mert a gyermekeknek szánt rajzaiban felismerhető a hosszú hajat, szakállt növesztett, karimás kalapot viselő Karadžić alakja. Már másnap Kapor özvegye hevesen tiltakozott e feltételezés ellen, s olyan illusztrációkat mutatott, amelyek akkor készültek, amikor a boszniai szerbek vezére még nem öltötte magára azt a maskarát, amely csak annak nem keltette fel gyanúját, aki elfordította tekintetét.
Tapintatosan elhallgatva nevüket, az ügyész azt közölte, hogy e bűnszervezet élén a katonai és a polgári hírszerzés főnökei álltak. Ezt eddig is tudtuk. Azt is, hogy figyelmeztették Mladićot, hol tartanak majd házkutatást. Úgy tűnik, hogy az ügyész olyan lényegtelennek tartotta, hogy még csak nem is célzott arra, e két egyénnek is volt főnöke. Ez sem új elem, hogy szava mérhetően nyomott a latban.
Nem mondott újat az ügyész azzal sem, hogy Mladić az állam védelme alatt állt 2002-ig. Az erőteljes nyomásra Hágának átadott személyi lapja ugyanis tanúsítja, hogy Vojislav Koštunica – államfői minőségében – 2001-ben aláírta a tábornok nyugdíjaztatásáról szóló végzést. Elképzelhető lenne, hogy a legalitás lelkes szószolója, a jogtudományok doktora átsiklott volna azon a nem mellékes körülmény felett, hogy egy szuverén ország elnökeként kézjegyével látta el egy másik szuverén állam hadserege főtisztje katonai szolgálatának megszüntetéséről szóló okmányt?
Dajkamese.
Azt már egyértelműen fenntartással kell fogadni, hogy elfogása előtt a főtiszt egy bánáti isten háta mögötti faluban húzta meg magát négy teljes évig. Néhány házsorból álló településen?! S ezt senki sem vette észre?!
Kizárt.
Ebben a pokoli hőségben lélegzetvételnyi szünetet sem tartva, haladjunk tovább. Belgrádi bíróság összesen 22 év börtönbüntetésre ítélte Milošević halálosztagának három tagját, a titkosrendőrség egykori vezető tisztségviselőit. Azzal vádolták őket, hogy megszervezték a Vuk Drašković elleni merényletet az ibari autóúton és Montenegróban. A lapok véleménye egyöntetű abban, hogy Stevan Basta, a Szolgálat belgrádi ügyosztályának egyik vezetője vádalkut köt, s ezzel elősegíti a hatalom jelenlétében életüktől megfosztott számos személy halála körülményeinek kiderítését.
E témával is sokat foglalkoztunk, s nem tekinthető kimerítettnek. Nem hiszem, hogy Bastának megered a nyelve. Ügyében nem született jogerős ítélet, a felsőbb instanca fel is mentheti. Olyan kormány van alakulóban, amelynek nem szívügye Milošević és Mira Marković vérrel átitatott szennyesének kiteregetése.
Könnyű dolga lesz az újságírónak. Csak össze kell foglalni az eseményeket, az olvasó szabad akaratára bízva, hogy követi-e fejtegetéseit.
A fenti ítélet kihirdetésének napján Belgrád központjában autóbomba végzett Boško Raičević rovott múltú üzletemberrel. Az újságok részletesen hírül adták, mi mindennel foglalkozott, miként halmozta fel nem lebecsülendő vagyonát. Azt is közölték, hogy rokoni szálak fűzték Andrija Draškovićhoz, akit megalapozottan azzal gyanúsítanak, hogy felsőbb utasításra megszervezte Arkan likvidálását. Az összes gengszterrel ellentétben rendezett családi körülmények között nőtt fel, nem az utca és a börtön edzette kemény fickóvá. Az annyi „ne kérdezd ki voltam” sikerember közül az egyetlen, aki befejezte a közgazdasági egyetemet.
Egy értelmiségi gengszter. A gengszter azonban gengszter marad, attól függetlenül, hogy művelt vagy primitív, a pandúr is pandúr marad, a rabló pedig rabló, még ha olykor el is mosódik közöttük a határ.
A hatalom felelős tisztségviselői egymás szájából mohón kapkodva a szavakat a korteshadjárat alatt azt bizonygatták nekünk, hogy Luka Bojović maffiafőnök és kenyeres pajtásainak spanyolországi letartóztatása után felgöngyölítették a zimonyi bűnbanda maradékát, olyan végzetes csapást mértek az alvilágra, hogy ezt többé nem heverheti ki.
A belgrádi merénylet rácáfolt a derűlátókra, Ivica Dačić belügyminiszterre is, aki minden látványos letartóztatás után bátran, eltökélten kiáll a kamerák elé, s álszenten, nem játszva meg a szerényt, a karhatalom eredményességét önnön sikerének tünteti fel.
Miután Fényes Adolfnak, az impresszionizmus egyik legkiválóbb képviselőjének neve felkerült a kiirtandók névjegyzékére, olyan falut ábrázolt, amelyet csaknem teljesen belepett a vastag hóréteg. A műalkotás sarkában, hóna alatt vázlataival, az ironikusan mosolygó művész látható.
Miért említem ezt? Az íródeák is elfáradt, s úgy érzi, gondolkozzon más hó alatt roskadozó, béna, mozdulatlan ország sorsán.
