Jóformán az egész ország felkapta a fejét a hírre, amely szerint a Niš közelében levő autóútdíj fizetőhelyénél annyira feltorlódott az évi szabadságról hazafelé tartó, Nyugaton vendégmunkásként dolgozó törökök serege, hogy három-négy órát voltak kénytelenek várakozni, mire sikerült átjutniuk a kapun. A jó néhány kilométeres dugóban a felnőttek és a gyerekek az út mellett igyekeztek árnyékot találni az elviselhetetlen hőségben. Rendes pihenőhelyről, vendéglátó-ipari létesítményről, sőt akármilyen illemhelyről szinte nem is beszélhetünk.
A Putevi Srbije közvállalat illetékesei szabadkoztak, hogy meglepte őket a tömeg, amelyre nem számítottak, s így nem is készülhettek fel kellőképpen a tumultusra.
A tények azonban egészen másról szólnak. Fél nappal korábban a tömegtájékoztatási eszközökben és az interneten is láthattuk/olvashattuk, hogy a horgosi határátkelőhelynél „összeszalad” 4-5 kilométeres sor. Nyilvánvaló volt tehát, hogy ezek az utasok, a határon átjutva, egyszerűen ellepik Szerbia fő útvonalát, hiszen a haza, azaz Törökországba igyekvők számára lényegében csupán ez az átutazási lehetőség maradt.
A meglepetésre való hivatkozás kísértetiesen emlékezteti az embert a téli szolgálatnak szinte évente megismétlődő kifogására, miszerint decemberben „meglepte őket a havazás”.
Mikor hulljon az a szerencsétlen hó, ha nem télen? S mikor mehet haza a török vendégmunkás, ha nem nyáron, amikor is a munkaadók sok helyen valósággal elrendelik a munkaszünetet?
Másrészt, egy nemrégen közzétett felmérés szerint csak Németországban hozzávetőleg hatmillió török nemzetiségű polgár él, akiknek túlnyomó többsége, a több évtizedes vendégmunkásként való kenyérkeresete után is erős szálakkal kötődik szülőföldjéhez, tehát évente egyszer-kétszer haza szeretne menni.
Mindennek tudatában vannak az útkezelő közvállalatban is, hiszen – elkerülve a még nagyobb (akár nemzetközivé dagadható) botrányt – néhány nap alatt megoldották a problémát. A fizetőkapuhoz rendelték a vállalat műszaki személyzetét, sőt a biztonsági szolgálatuk egy részét is, akik ezúttal pénzbeszedőként (is) megállták a helyüket. Az átmenetileg felduzzasztott személyzetnek sikerült olyannyira rendeznie a helyzetet, hogy a következő hullámnál már minden simán ment.
Közben megszólaltak a témához értő szakemberek is. Legtöbbjük azt rótta fel az útkezelőnek, hogy nem hajlandó bevezetni a matricás rendszert, amely sok európai országban már bevált. Állításuk szerint veszteséges volna ez a megoldás. Példának Magyarországot hozták fel, ahol – szerintük – anyagilag megbukott ez a rendszer. Leginkább kifizetődő ugyanis a megtett kilométer után fizetendő díj. Nos, ebben lehet valami, mert például Szabadkától Nišig 1300 dinárt, a külföldieknek 12 eurót kel fizetniük. Ennyi pénzért Csehországban tíz napig használhatja az autópályát a matricatulajdonos. Ugyanezért az öntapadó címkéért Ausztriában 7,90 eurót kell fizetni. Az egyhetes matrica Szlovákiában 7, Bulgáriában 5, Magyarországon 10, Romániában pedig mindössze 4 euróba kerül. Csupán Szlovénia „lóg ki a sorból” a maga 15 eurós díjával. Márpedig egy hét alatt a Szabadka–Niš útszakasznak a sokszorosát meg lehet tenni.
Ha tehát szem előtt tartjuk a fenti országokban érvényes díjszabást, könnyen kiderül, hogy – a Putevi Srbije illetékesei állításával szemben, amely szerint nálunk legalacsonyabb az úthasználati díj – mi vagyunk a legdrágábbak. A jó balkáni szokásokhoz híven nagyot akarunk markolni, nem törődve azzal, hogy telhetetlenségünk miatt ennek a bevételnek egy részét is elveszíthetjük.
Nagy hiba „leprimitívezni” a törököket, akiknek „akármi jó”. A nyugati országokban töltött évek alatt volt idejük megszokni, hogy az ember a pénzéért kap is valamit: kulturált pihenőhelyet, rendben tartott mosdók használatát, biztonságos parkolási lehetőséget... S ha ez nálunk folyamatosan hiányzik, más, Románián és Bulgárián át vezető utat választanak maguknak. Kicsit ugyan hosszabb, de esetleg kényelmesebb. És ha ez a megoldás számukra beválik, a következő években (évtizedekben?) törölhetjük szemünket-szánkat az úthasználatból eredő bevételtől.
Az sem nyújt reményt számunkra, hogy esetleg olcsóbbak(?) vagyunk.
A turista és az átutazó számára a viszonylag kényelmes utazás nem a pénzen múlik.
