Az aratás még be sem fejeződött, máris megindultak a kenyér drágításáról szóló találgatások. A gabonaipari és a malomipari dolgozók szerint akár kétszámjegyű drágulás is bekövetkezhet, a kereskedők viszont úgy vélik, árnövelés mindenképp lesz, de ismerve a hazai vásárlóerőt, az említettnél mindenképp visszafogottabb.
A szerbiai pékek egyesületeinek képviselői egyöntetűen hangoztatják, a búza hazai és világpiaci árának ugrásszerű növekedése, valamint az iparban használatos energiafossások árának tervezett emelése egyenes út a drágításhoz. Véleményük szerint az államilag ellenőrzőtt áron forgalmazott olcsó kenyér az árkorrekció előtti szintet fogja elérni, vagyis az 55 dinárt.
Nincs az országban ember, akit a hír hallatára közömbös maradna, ha a mindennapi betevő falatjáról esik szó. A fogyasztótársadalom újabb, pénztárcájára mért csapásként éli át, a malomipar képviselői a liszt árának mielőbbi halaszthatatlan növelését követelik, egyedül a parasztemeber, a termelő az, akinek egyik szeme sír, a másik nevet. A tapasztalat azt mutatja, hogy ebben az országban minden harmadik, negyedik, de esetenként csak ötödik évben profitábilis a búzatermelés, csupán ilyen időközökben számíthat a gazda viszonylag elfogadható felvásárlási árra, és nem érzi úgy, hogy megint becsapták. Az idén ez történt. Más oldalról, ő is áldozat, mert a drágítás a termelő családi költségvetését is érinti.
Amint a kenyérgabona ára a kifizetődőség határát súrolja, a malom és a pékipar képviselői egyre erőtejesebben verik az asztalt, saját termékeik drágítását követleve.
Tudni kell egy dolgot. Szerbiában a pékségek mintegy 70 százaléka magántulajdonban levő kisipari tevékenységként szerepel, az utóbbi 30 százalék pedig szintén privatizált, pékipari nagyüzemek, az egykori szocialista vállalatok jogutódai. A kettő közötti különbség, hogy a nagyüzemek a mai napig többnyire törvényes keretek között tevékenykednek, magyarán rendszeresen fizetik az adót, az állam iránti járulékokat, továbbá bejelentett munkaerőt foglalkoztatnak, és biztos forrásai az ország költségvetésének. Számukra a magasabb búzaár és az államilag korlátozott kenyérár közötti szűkülő mozgástér jelelentős profitkiesést jelent.
A pékségek túlnyomó többsége viszont kisüzemi vállalkozás, ám ezek nem ily lojálisak, és egyesek tevékenysége nyomon sem követhető.
– Néhány évvel ezelőtt végeztünk volna egy felmérést az adóhivatal és az illetékes felügyelőségek munkatársaival együtt a pékségek tevékenységével kapcsolatosan, és megdöbbentő megállapításra jutottunk – mesélte nemrégiben napilapunknak Sima Matić, a nagyüzemi malmokat tömörítő Žitovojvodina igazgatója.– Ugyanis az 1,7 millió lakosú Belgrádban ténylegesen feltárni a kispékségeket, és meghatározni pontos számukat szinte képtelenség. Erre a munkára a felügyelőség minden foglalkoztatottja mellett még száz személy alkalmazására lett volna szükség.
Szerbiában az úgynevezett liberális cégbejegyzés a nyilvántartásban elképzelhetetlen kavarodást idézett elő. A kezdeti vizsgálódás során olyan esetek is napvilágra kerültek, hogy fogorvosi diplomával rendelkező cégtulajdonos a fogászat mellett melléktevékenységként kenyérsütésre is munkaengedélyt szerzett. Számos ehhez hasonló eset van, de ezek a mulasztások és visszaélések legális formái közé sorolhatók. Ennek tudatában képzelhetjük, mekkorára tehető azok száma, akik feketén, a szürkegazdaság árnyékában űzik a pékmesterséget – mondja Sima Matić.
A magántulajdonban levő pékműhelyek között is hatalmas különbségek vannak. Tehát a helyzet nem egyértelműen fehér vagy fekete. Nem viszonyítható egymáshoz a nagyvárosi, netán belgrádi pékség azzal a kisvárosi, falusi iparossal, aki a környező lakosság gyér vásárlóereje miatt a legalapvetőbb termék, az állami ellenőrzés alatt álló olcsó kenyéren kívül alig tud értékesíteni más süteményt. Az efféle sorsra jutott iparos a puszta megélhetés határán tengődik, pénzkereseti lehetősége korlátozott, és neki valóban szüksége lenne a kenyér árának növelésére.
A gond az aranykorukat élő nagyvárosi pékségekkel van, melyek tulajdonosai esetenként az emelti lakásukat alakították át műhellyé, az állam iránti kötelezettségeiket nem törlesztik, és emellett bejelentetlen munkaerőt alkamaznak aprópénzért. Jó kapcsolataiknak köszönhetően ezeket az pékségeket az országban tevékenykedő mintegy 250–300, szintén feketén működő kismalom egyike szolgálja ki. Becslések szerint az adókat és járulékokat elkerülve az árnyékgazdaságban éves szinten 300 000 tonna búzát őrölnek meg. Ilyen utakon járva a pékiparban még mindig van haszon, és nem biztos, hogy indokolt lenne a kenyér drágítása.
A kenyér árának további alakulása ádáz harc az állam és a termelőágazat között. Nemrégiben jelent meg a kimutatás, hogy Vajdaságban az egy főre eső bruttó társadalmi össztermék értéke egyharmada a belgrádinak, a tartományi átlag a köztársaságinál is alacsonyabb. Tehát Vajdaság, az ország búzatermő vidéke, ahol oly ritkán éri meg búzát termelni, sohasem volt szegényebb, kiszolgáltatottabb, mint manapság. Az államnak kötelessége lenne egyértelműen kimondani, amit oly sokan suttognak, hogy az országban a lakosság szinte egyharmada az éhinség küszöbén tengődik, és napjainkban az egyetlen „vállalkozás”, mely tömegesen vonzza „ügyfeleit”, azok az ingyenkonyhák. Az élelem, különösen a kenyér létfontosságú, és elérhető kell hogy legyen a legszegényebbek számára is. Ez már nem csupán a termelés, hanem politikai akarat kérdése is.
