(Fotó: Dávid Csilla)
Amikor ezen a nevezetes napon a szerkesztőségből hazafelé bandukoltam, mintha álmából riasztották volna fel, felbolydult Újvidék. Több tíz zsúfolt autóbusz Belgrád felé tartott, szinte tapinthatóvá vált, hogy valami rendkívüli előtt állunk. Ki gondolta akkor, hogy vérontás nélkül, mindössze néhány óra alatt összeomolhat egy átkos rezsim.
A komor emberek arcára kiült az aggodalom, mert nem alaptalanul attól tartottak, hogy a közelgő télen világítás, fűtés, élelem, gyógyszer nélkül maradnak.
Mire hazaérkeztem, lángokban állt a képviselőház, az életüket kockáztató polgárok közé elvegyült köztörvényes bűnözők már fosztogattak, az akkor elrabolt műkincsek jó része azóta sem került elő. A tömeg a gyűlölt televízió épületét ostromolta, s az addig a rendszert hűségesen szolgáló, védelmező karhatalom tagjai sisakjukat, pajzsukat, sőt még fegyverüket is eldobálva meghátráltak, s riadtan szerteszéjjel futottak. Boško Buha tábornok, Belgrád közbiztonságáért felelős rendőrtiszt a félelemtől remegve valamelyik kapualjban húzta meg magát. A házbeliek könyörültek meg rajta, civil ruhát adtak neki, hogy elvegyülve a sokadalomban mentse a bőrét.
Tizenkét esztendő elmúlt az a nevezetes október 5-e óta, s az a nap továbbra is fehér folt. Még azt sem tudjuk, hogy Slobodan Milošević, amikor szilárdan trónolt Jugoszlávia elnöki bársonyszékében, kiknek a téves sugallatára írta ki 2000 szeptemberére az előrehozott elnökválasztást. Teljes ellenőrzése alatt állt a titkosrendőrség, amelynek napi jelentéseiből értesülhetett az ország lakosságának hangulatáról. Vajon tudatosan félrevezették, becsapták-e azzal, hogy az elnökjelölteket – mint minden korábbi választásokon – meggyőző fölénnyel lehengerelheti?
Vagy a körmönfont taktikus a közvetlen szavazással a képviselőház kiiktatására törekedett-e, amelynek addig hatáskörébe tartozott az államfő megválasztása és menesztése. Ki más, ha ő ne lett volna tisztában azzal, mennyire kétélű fegyver az, ha a parlamentet felruházzák az előbbi joggal. Feltehetően Dobrica Ćosić esete intő példaként lebegett szeme előtt: a szocialista és a radikális szavazógépezet választotta meg elnöknek, majd ugyanilyen könnyedén, csúfosan megbuktatta a nemzet atyjának titulált írófejedelmet.
Az sem zárható ki, hogy Milošević okult bálványának, Mussolininek a tévedéséből. Duce ugyanis rátenyerelt a hadseregre, a rendőrségre, az igazságszolgáltatásra, a sajtóra, feloszlatta a parlamentet, helyette megalakította a leghűségesebb híveiből álló Fasiszta Nagytanácsot, amelyet nagylelkűen felruházott visszahívásának jogával. Miután a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, s megkezdték előrenyomulásukat, saját bőrüket mentve a Duce legszolgalelkűbb támogatói élve előbbi jogukkal, leváltották, ezzel feladva a történelmi leckét, hogy diktátor ne kacérkodjon még a látszatdemokrácia gondolatával sem.
Milošević addig hatékony propagandagépezete is melléfogott: az ellenzékiek közül a legveszélyesebb ellenfélnek Zoran Đinđićet vélte, s az össztüzet személyére összpontosította. A néhai elnök környezetéhez tartozott több beavatott egyöntetű visszaemlékezése szerint Milošević lebecsülte a házikedvenceire célozva általa Macskásnak gúnyolt Vojislav Koštunicát, s nevének hallatára fölényesen, gőgösen legyintett.
Az már nem ennyire egyöntetű, ki javasolta az ellenzék elnökjelöltjének Koštunicát. Többek állítása szerint Zoran Đinđić. Azzal érvelt, hogy Koštunica kopott öltönyével, félretaposott cipőjével elnyeri az elszegényedett, lerongyolódott átlagemberek rokonszenvét.
Nem veszített időszerűségéből a kérdés, mi történt október 5-én. Forradalom? Államcsíny? Hatalomváltás? Ha egy önkényuralmi rendszer összeomlik annak hatására, hogy több százezer olyan elégedetlen polgár vonul az utcára, akik készek szembeszállni a karhatalommal, s követelik az uralkodó lemondását, akkor használhatjuk a forradalom fogalmát. A demokratikus ellenzék is Milošević hatalomtól való megfosztását forradalomnak tüntette fel, mivel az egész nép felkelt ellene.
A puccs elméletének hívei azzal érvelnek, hogy az ellenzék képviselői megállapodtak a hatalmi apparátus vezetőivel, hogy elpártolnak Miloševićtől, s ellenszolgáltatásként megőrizhették helyüket és befolyásukat. Szerbiában nem hajtottak végre hagyományos értelmezésű államcsínyt, mint Romániában, ahol az apparátus keretében szövetkeztek az összeesküvők, s a polgárok megmozdulása csak arra szolgált, hogy ezt leplezze. Szerbiában a hatalmi apparátusok egymás után, anélkül hogy egyeztették volna lépéseiket, elárulták Miloševićet. Nem koordinált puccsok sorozata követte egymást, s ennek köszönhetően október 5-én nem folyt vér.
Vesna Pešić Vad társadalom című könyvének köszönhetően könnyebb a dolgunk, ha összevetjük, mit ígért az ellenzék, s mit teljesített. Azt írta ugyanis, hogy átfogó, demokratikus változásokra esküdözött. Vezetői megígérték, hogy kidolgozzák az új alkotmányt. Ezt nem tették meg, ezért elmaradt az új kezdet, amellyel szakítottak volna az önkényuralmi rendszerrel. Mit ígértek még? Jogállamot. Független bíróságot. Demokratikus intézményeket. Rendteremtést, olyan értelemben, hogy felszámolják a korrupciót, a szervezett bűnözést, elkobozzák a törvénytelenül szerzett vagyont, megbüntetik a hatalommal való visszaélést.
S az eredmény? Csak jelentéktelen változásokra futotta erejükből.
Tizenkét évvel az a nevezetes októberi nap után azt kell tapasztalnunk, hogy ismét hatalomra kerültek az akkori vesztesek, s Szerbia elképzelt szekere vészesen megközelítette a szakadékot, az államcsőd réme fenyeget.
Tizenkét eltékozolt év.
