Szerbiában az elmúlt húsz évben rengeteget építettek. Házakat, lakásokat, garázsokat, istállókat, kerti árnyékszékeket. Zömében engedély nélkül. Valaki csak a lakhatását akarta megoldani, más pedig meg akart gazdagodni. A tapasztalatok szerint általában mindkettő sikerült, hiszen jelenleg Szerbiában a becslések szerint 1 millió 300 ezer engedély nélküli épület létezik. Ez a szám azonban korántsem mérvadó, ugyanis a legbiztosabb kiindulási pont az engedély nélkül felépített épületek nyilvántartásba vételét kérvényezők száma, ez pedig 700 ezer. A maradék félmillió az építésügyi és városfejlesztési miniszter fejéből pattant ki. Úgyhogy ez a szám lehet akár 100, de lehet akár 1 millió is.
Mindezek ellenére nincs olyan nagy baj, mint Görögországban, ahol 7 millió engedély nélkül megépített épület létezik, de mondjuk sokkal rosszabb a helyzet, mint a maguk 200 ezer illegális építményével a lista harmadik helyén álló Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában, vagy a negyedik helyen kullogó – a szerbiaiak által sokszor pejoratív értelemben emlegetett – Montenegró 100 ezernyi engedély nélkül felépített épületével.
Az engedély nélküli építkezés sem hozható minden esetben kapcsolatba a bűnözéssel. Egy építési engedély megszerzéséhez 20 dokumentumot kell felhajtania a polgárnak, s ezekhez nem is olyan könnyű hozzájutni. A túlméretezett, ám egyáltalán nem hatékony adminisztráció és a gogoli csinovnyik-lelkület – amit nem nevezhetünk kliensbarátnak – mellett kimondatlanul is elnyújtja a dokumentumok kiadását a kenőpénzvágy. Egy nemzetközi felmérés szerint, amelyben 185 országot vizsgáltak, hogy mennyi idő alatt lehet hozzájutni az építési engedélyhez, Szerbia a 279 napjával a korántsem előkelőnek nevezhető 175. helyen áll.
Az építésügyi miniszter adatai szerint az elmúlt húsz évben beadott 700 ezer legalizációs kérvény mindössze 7 százalékát sikerült elbírálni és az épületet nyilvántartásba venni. Ennek ellenére eltökélt szándéka, hogy 3 éven belül, a megépült, ám nem legalizált 1 millió 300 ezer épületet nyilvántartásba helyezi. Méghozzá úgy, hogy lerövidítené magát az eljárást és eltekintene az épületek dokumentációitól, tervrajzaitól. A tulajdonjogot annyiban is elintézné, hogy két tanú igazolná, kié az épület. A befizetendő illetéket pedig 100 euróra csökkentené. Természetesen csupán azokban az esetekben, amelyekben az érintett a családi házzal tulajdon lakhatását igyekezett így megoldani. Ha valaki üzleti célból építkezett, az kénytelen lesz az eddigi eljárásrendet alkalmaznia. Aki pedig nem legalizálja tulajdonát, az ráfázik, mert az állam kíméletlenül ledózerolja majd az épületét.
Mindez szép és jó, de ugyan hány luxusvilláról bizonyosodik be, hogy a szegény polgár azért építette meg, mert nem kívánt a legújabb Mercédeszében lakni? Vagy mi lesz azokkal a polgárokkal, akik kifizették a lakásukat, azonban a kivitelező cég már rég nem létezik, csődbe ment, a tulajdonosait pedig a föld nyelte el? Vagy mi lesz azokkal a polgárokkal, akik eddig időt és pénzt nem kímélve, több száz eurót elköltöttek a nyilvántartásba vételre? Emellett az sem világos, hogy az újonnan nyilvántartásba vett épületre mikortól számítják az amortizációt, az építéstől, vagy a nyilvántartásba vételtől, ugyanis a legalizált házak hirtelen értéknövekedést élnek majd meg, aminek következtében valóban az a polgár jár rosszul, aki az építéskor a jogszabályok minden betűjét betartotta. Félő, hogy teljesen felborul az ingatlanpiac.
Az elmúlt hosszú évek legalizációs kísérleteiben az egyedüli közös az, hogy mindegyik sikertelen volt. Temérdek ötlet adódott, egyesek ingyenessé tették volna, de lényegében évről évre egyszerűsödött, olcsóbb lett, mindenfélével fenyegetődztek és folyton csak tologatták a határidőket. A nyilvántartásba vétel pedig nem lett rövidebb, a polgároknak csak fizetniük kell, és továbbra is dívik az engedélyek nélküli építkezés, miközben nem növekszik a legalizáció iránti érdeklődés. Úgy látszik, a polgárok ez irántú törekvése megegyezik az állam abbeli politikai törekvésével, hogy befejezze a reformokat, vagy éppen élhető környezetet teremtsen. Befejezni befejezné, vagyis inkább megszakítaná, mintsem folytatná. De miért is legalizálná valaki épületét, amikor az engedély nélkül felépített épülethez engedélyt adtak az áram, a víz bevezetésére, amit meg is tett a tulajdonos, és már több, mint egy évtizede fizet rá adót. Ott él már ki tudja mióta, és még el is várnák, hogy szaladgáljon a rég elveszett (vagy sohasem létező) tervek és engedélyek után, és még illetéket is fizessen, miközben a hihetetlen méretűre duzzasztott állami adminisztráció egy része nem tud mit kezdeni a munkaidejével. Miért is nem bízzák meg ezeket a hivatalnokokat a legalizáció lebonyolításával, engedve a polgárokat nyugodtan élni? Talán mert társadalmunk nemhogy nem változott meg, hanem lassan hátrálva, kétkedve tekinget a változások felé, miközben hajlamos elfelejteni, hogy a politikusok, az állami adminisztráció és a polgárok is csak emberek, akiknek fel kell nőniük ahhoz a feladathoz, amelyet egy élhetőbb társadalom megteremtésének nevezünk.
