Közéletünk néhány eminens tagja az utóbbi évtizedekben szüntelenül pletykába keveredett. Közéjük tartozik Nebojša Čović is. Mennyire igazak a keményvonalas szocialistából meggyőződéses demokratává átvedlett, sikeres üzletemberről, gyártulajdonosról keringő mendemondák, nem dönthető el, hiszen sohasem kellett számot adnia arról, amivel az írott és elektronikus sajtó terhelte.
Az utóbbi napokban egyik belgrádi bulvárlap állandó címoldali híre, hogy letartóztatják az előbbiekben említett egyént. Honnan is tudhatnám, hogy a kötélidegeiről ismert politikusnak okoz-e álmatlan éjszakát a nem éppen az igazmondásáról híres sajtótermék, de legyintéssel sem intézheti el. Oliver Dulić ugyanis még nem is olyan régen milyen magas tisztséget töltött be, s e sajátos kiadványból értesülhetett, mi mindent írnak a számlájára. S láss csodát, az ügyészség be is idézte, s ugyanarról faggatta, amelyet e lap olyan bűncselekménynek tüntetett fel, mintha arról már jogerős bírósági ítéletet hoztak volna.
Hagyjuk Dulićot, maradjunk Čovićnál. A bőséges forrásból megannyi adattal ellátott újság azt írta, hogy abban az időben, amikor számos felelős tisztséget töltött be, mint a kormány alelnöke, a Koszovó ügyeinek intézésével megbízott testület élén is állt. E hosszú, bonyolult elnevezésű hivatal feladatai közé tartozott, hogy lakásokat, házakat vásároljon meg Kosovska Mitrovica északi negyedében, azzal a céllal, hogy Koszovó feldarabolása után az immár szerb többségű városrészt és környékét Szerbiához csatolják. Akit bővebben érdekel, miként képzelték el e halva született ötlet valóra váltását, figyelmébe ajánljuk Ivica Dačić miniszterelnöknek e témáról kifejtett számos eszmefuttatását.
Még egy gazdag ország költségvetését is megterhelte volna az a csillagászati összeg, amelyet a koszovói ingatlanok megszerzésére fordítottak. Nem is ez a birtokszerzési vágy Čović bűne. Az eddigiek során többször említett fővárosi sajtótermék tudni véli, micsoda óriási összeg tűnt el Čović kezében. Mint a pénzügyletekben teljesen járatlan egyénnek, annyi sütnivalóm van, hogy pénz nem tűnhet el, legfeljebb nem azoknál köt ki, akiknek szánták. No, ez a rettentően nagy összeg hiánya miatt látja e lap Čovićot rabruhában.
Összpontosított figyelemmel kerülve az önismétlés csapdáját, emlékeztetni szeretnék arra, hogy nem először keltik Čović rossz hírét. Ha hitelt adunk a sajtóban kiteregetett pletykának, akkor vissza kell kanyarodnunk a tavaly decemberben történtekhez: Zágrábban titokban találkozott két szökevény, a zimonyi bűnbanda hírhedt tagja, Sretko Kalinić és Miloš Simović. Az előbbi azzal vádolta meg az utóbbit, hogy rosszul vizsgázott betyárbecsületből, mert távollétét felhasználva felszarvazta. Miloš Simović azt találta mondani, hogy Kalinić felesége mindenkit ajnározott, miért épp vele lett volna barátságtalan.
Kalinić előrántotta pisztolyát, s noha sohasem remegett meg a keze, akárki likvidálására kapott is parancsot, ezúttal célt tévesztett. Érthető. Férfiúi hiúságán esett folt. Miloš Simovićnak maradt ideje annak bizonyítására, hogy szakavatott bérgyilkos. Eltalálta, súlyosan megsebesítette Kalinićot, de nem oltotta ki az életét. Felépülése után Horvátország kiszolgáltatta Szerbiának, ahol távollétében 40 évi börtönbüntetésre ítélték a Zoran Đinđić gyilkosai elleni perben.
A történtek után felgyorsultak az események. Perének újbóli tárgyalásán Simović azt vallotta, hogy a zimonyi gengszterek szókészletében Ćorka, Ćora, Ćorketa néven emlegetett személy nem más, mint Nebojša Čović, s ő bérelte fel Zoran Đinđić gyilkosait.
Azt vallotta, hogy Milorad Ulemek Legija a gyilkos merénylet előtt Čovićnak és Velimir Ilićnek címzett levelében felkérte őket, hogy foglalják el méltó helyüket a népellenes rezsim megdöntésére szövetkezett hazafias erők élén. Mind a ketten ezt annyira bizalmas, magánjellegű közlésnek tekintették, hogy illetlenségnek vélték volna, ha tartalmával megismertetnek másokat. Igaz, Ilić utólagos emlékezete szerint felkereste Zoran Đinđićet, tájékoztatta a levél tartalmáról, s arról, hogy az életére törnek. E nem túl hiteles adatközlő szerint a miniszterelnök hálás köszönettel nyugtázta, hogy beavatta titkába, s felajánlotta neki, hogy álljon a belügyminisztérium élére, s erélyesen teremtsen rendet. Velja Ilić önmaga jellemzésében fontosnak vélte kidomborítani, hogy ő nem egy másokon átgázoló, könyökölő akárki, s elhárította, hogy kebelbarátját, Dušan Mihajlovićot kitúrja a bársonyszékéből. Đinđić ezt méltányolta, összeölelkeztek és elváltak.
E visszaemlékezés egyetlen bökkenője az, hogy nincs írásbeli nyoma.
Nem Simović sorolta elsőnek Čovićot az összeesküvők főkolomposai közé. Dejan Milenković Bagzi, a gyermekarcú sorozatgyilkosból lett vádalkus tanú a tárgyaláson sok mindenről beszélt, s olykor költői megfogalmazással élt: a krokodilusok felettünk állnak, de közülük egy sem ül a vádlottak padján, noha ők gátolják meg, hogy kiderüljön az igazság a kormányfő meggyilkolásáról. A pártütők, a krokodilusok közé sorolta Nebojša Čovićot, a tragikus sorsú miniszterelnök helyettesét is.
Még csak nem is sejthető, hogy ártatlanul vádolták-e meg Čovićot, vagy nagyon is megalapozott a gyanú, hogy még gyilkosság árán is a miniszterelnöki tisztség megkaparintására törekedett, hiszen hivatalos vizsgálat nem indult az igazság kiderítésére.
Végezetül, vajon Čovićnak rettegnie kell-e attól, hogy köztörvényes bűnözők éljenzéssel, vagy éppen ellenkezőleg, füttyszóval fogadják-e soraikban? Bebörtönzése esetén egyik változat sem zárható ki. Vizsgálati fogságba való helyezésével elérnék azt a népnevelő hatást, hogy senki sem áll a törvények felett, mindenkinek szembesülnie kell cselekedeteinek következményeivel. Aztán egy nap csendben szabadon engedik. Nem állítják bíróság elé, mert túl sokat tud korábbi és mostani felelős tisztségviselők ügyes-bajos dolgairól, amelyek közhírré tétele, ha úgy tetszik, kidobolása, nem lenne publikus.
