Egy nemzet öntudatát önnön történelméhez, hagyományaihoz és ünnepeihez való viszonyulása is jelentősen meghatározza. Közelmúltunk történelmének értelmezése azonban mindig nehézséget okoz, kiváltképp, ha meg is éltük a szóban forgó időszakot. Abban az esetben viszont, ha csak szüleink elbeszéléséből ismerhetjük meg a kérdéses eseményt, amely mellesleg évtizedekig tabutéma volt, még nehezebb helyzetben vagyunk. Hasonló gondok merülnek fel az ’56-os forradalommal kapcsolatban.
Vajdaságban mintha a fiatal felnőttek egy széles rétege nem törődne e nemzeti ünneppel. Némiképp érthető is, hiszen a jelenlegi 25–35 éves korosztály egy olyan korszakban nőtt fel – gyermekéveik a Levi’s nadrágos Jugoszláviában, kamasz éveik a kilencvenes évek balkáni húsdarálójában, felnőtté válásuk pedig az október 5-ei fordulat utáni lassú letargiában telt –, amelyet egyértelműen nem lehet sem nemzetinek, sem kozmopolitának, sem konzervatívnak, sem liberálisnak nevezni. Egyszerűen csak túlélni akartak. Tovább élni, dolgozni, munkát találni vagy a jobb élet reményében disszidálni. Még emlékeztek a titói – úgymond – jobb életre, vagyis annak az utolsó rúgásaira, amikor ha nem is sok, de a hamis testvériség-egység leple alatt mindenkinek – még ha magyar is volt – csurrant-csöppent, munka is, nyaralás is, pénz is. A következő időszakban már messze nem volt hamis, sőt magyarnak lenni nem volt leányálom, majd jöttek a bombák és az októberi remény, amely után a kiábrándulás, az elfásulás émelyítő időszaka jött. A nemzeti identitás megélése, ha nem is fulladt ki a nyelv beszélésével, esetleg az adott település hagyományainak ismeretével és a családi ünnepek tiszteletben tartásával, némiképp különbözött az anyaországi magyarokétól, sőt nehezen azonosult az anyaországi nemzeti ünnepekkel. Valamiféle identitásbeli dualizmus vagy inkább közöny volt érezhető, amely arról szólt, hogy magyar vagyok, de vajdasági magyar.
Az ünnepek között augusztus 20., vagyis Szent István napja és március 15. az 1848/49-es forradalom és szabadságharc elfogadható volt, de október 23-a valahogy idegen maradt. Valahogy nem érezték vagy érzik az emberek sajátjuknak, sőt éreztetik is, hogy semmi közük sem volt hozzá, vagy mondjam azt, hogy egy másik államban történt. Azt mondják, hogy nem volt kihatással az életükre. Természetesen nincs mindenkinek ilyen véleménye, de a korombeliekkel beszélgetve gyakran érzem ezt a hozzáállást. Persze van olyan is, aki másként gondolkodik ’56-ról, mert valamelyik rokona érintett volt, vagy a szürke évek ellenére erős nemzeti identitást épített ki magában, vagy mert az utóbbi időben Magyarországon folytatta a tanulmányait.
Bármennyire is elszigeteltnek érzi magát egy generáció, nem függetlenítheti magát a kultúrájától, nem dobhatja el nemzete emlékezetét, hiszen az egyenes út az asszimilációhoz. Természetesen tarthatja magát valaki kozmopolitának, élhet bárhol a világban, kijelentheti, hogy nemzete kultúrájához szorosabb szálak nem fűzik, de azt kétkedve hiszem el, hogy itt a Délvidéken egy teljes nemzedék, vagy több is, teljesen függetlenítette volna magát nemzetétől – és más nemzetektől. Mindannyian tartozunk valahova, és a világ még nem készült fel a kozmopolitákra.
Az ’56-os forradalom nem csak az anyaországi nemzettársak magánügye volt. A pesti ifjak nem csupán egy országért harcoltak, nem egy ország vagy diktatúra ellen küzdöttek, hanem az egész magyarságért, egy olyan eszmerendszer ellen, amelynek célja a nemzeti identitástudat elsorvasztása, egy hamis testvériségérzetből kinövő kozmopolita személy kinevelése volt. Az ’56-os forradalom nem a jogok védelméről, hanem a kétségbeesés elleni küzdelemről szólt. Egy egész nemzet kapott lángra, egész Kárpátalja feszülten figyelt, olyannyira, hogy Erdélyben komoly megtorlások követték a forradalom bukását, ezreket hurcoltak meg.
Emlékeznünk kell erre a napra, hisz az anyaországban történtek reményt adtak az egész nemzetnek. Emlékeznünk kell, de nem csak a politikusaink fennkölt szónoklatait hallgatva, emlékműveket koszorúzva vagy televízióközvetítéseket nézve. Nem engedhetjük, hogy pártok vagy egyének kisajátítsák az emlékeket. Ezért, amikor az ’56-os forradalomról beszélünk, nem csupán emlékeznünk kell, hanem emlékeket kutatnunk. Utánajárni, hogy vajon mi forgott rokonaink, szomszédjaink fejében, amikor nagy nehezen hírt kaptak a történtekről, vajon hány fiatal tervezte és szervezkedett azért, hogy Budapesten csatlakozik az ifjakhoz (például a zombori fiatalok), és a forradalom bukása után mennyien segítettek a megtorlás elől menekülőknek. Beszélnünk kell róla, fel kell fedeznünk, hogy valójában miért is fontos a történelem e szeglete, hiszen ha nem így történt volna, sorsunk sem alakult volna így. Nem tudom, hogyan alakulhatott volna, ezt senki sem tudhatja, de most itt tartunk, és ebben a véget nem érő megmaradásért vívott harcban nem állhatunk meg, legfőképp nem feledhetjük el ’56-ot. Választ kell keresnünk arra a kérdésre, hogy vajon mit jelenthetett volna ’56 számunkra, ha abban az időben éltünk volna. Összeszorult volna-e a gyomrunk a forradalom hírére, hogyan segítettünk volna a magyarországi menekülteknek, akik hazájukért harcolva váltak hontalanná, és indultak világgá?
Nem állhatunk tétlenül, cinkos hallgatással, hanem emlékeznünk és beszélnünk kell ’56-ról. Sőt, feladatunk, hogy foglalkozzunk történelmünkkel, ünnepeinkkel, így az 1956-os forradalom és szabadságharc jugoszláviai, vajdasági vonatkozásaival is. Feladatunk, hogy lakóhelyünkön utánajárjunk emlékének, és hogy gyerekeinknek – mi szülők, tanárok, civilek – mindannyian elmeséljük a történteket, mert csak így küzdhetünk a kétségbeesés ellen, maradhatunk meg, és érthetjük meg tisztán a magyar nemzetben elfoglalt szerepünket.
