Vajon megalapozott-e Latinka Perović aggodalma, hogy nemzetét a kihalás veszélye fenyegeti? A kortársnak nem adatott meg a helyes válasz lehetősége, mert a történelem nem egy olyan utca, ahol előre, hátra, jobbra, balra rohangálhat, hogy a kalandozás után kijelölje a legmegfelelőbb irányvonalat. Az elit érettségétől, bölcsességétől függ, milyen úton vezeti népét.
Latinka Perović drámai figyelmeztetésével egyidejűleg Szerbia politikai színterére visszatért Mira Marković híveinek újabb nagy csoportja. Ismerős arcok. Lassan összeáll a csapat, amely nem hallotta meg a berlini fal leomlásának robaját, nem figyelt fel ennek jelentőségére, nem vette észre, hogy a szomszédos országokban megbuktak a diktatúrák, e helyett szocialistának feltüntetett nacionalizmust, sovinizmust hirdetett, egyetlenegy szövetséges nélkül kirobbantotta a háborúk sorozatát, a demokráciát elvont, nem életképes fogalomként értelmezte, s Szerbiát eljuttatta oda, ahonnan azóta sem jutott sokkal előbbre.
Mi a magyarázata, hogy Szerbia képtelen szilárd demokratikus rendszer kiépítésére, az európai népek közösségéhez való csatlakozására, mi több, polgárait ismét a vízumkényszer bevezetésével sújthatják? Latinka Perović a baj okát abban látja, hogy az ország még nem heverte ki sem azt a mély traumát, amelyet egy középkori nemzetállam megteremtéséről szőtt mítosz kudarca okozott, sem ennek következményét, az emberek erkölcsi és politikai válságát. Az esztelen háborúk felőrölték erejüket, s akik támogatták e téves politikát, nehezen váltanak irányvonalat, mert önmaguknak is el kellene ismerniük, hogy tévúton jártak.
A történészek egybecsengő véleménye szerint Szerbia szekere a lejtőn a múlt század hetvenes éveinek kezdetén indult el. Ezt megelőzően a reformkommunisták fiatal nemzedéke modern, fejlett, európai, azaz olyan Szerbiáért harcolt, amely leküzdi balkáni jellegét, megszabadul a mítoszoktól, és a haladást gátló, félremagyarázott tradicionalizmustól.
A keményvonalasok, a fundamentalisták, az ideológiai tálibok, a dogmatikusok elsöprő győzelmet arattak felettük, s Szerbia azóta sem heverte ki a végzetes csapást. Ezek az újat teremtő gondolkodásra képtelen politikusok – egy része akarata ellenére – egyengette az utat az álpróféta, a politikai kalandor előtt, aki Slobodan Milošević néven vált hírhedtté a világ legeldugottabb pontján is.
A történetírók véleménye egyöntetű abban is, hogy Szerbia legújabb kori történelmének alakulását két egymással szöges ellentétben álló gondolkodásmód, cél határozta meg, amelyet a Obrenović–Karađorđević, Stambolić–Milošević, a Đinđić–Koštunica páros személyesített meg.
A szerb nép viharos, véres történelmében az utolsó Obrenovićot, Sándor királyt és feleségét, Draga Mašint gyilkolták meg 1903-ban olyan brutálisan, mint később Ivan Stambolićot. A történelembe Apis néven bevonult ifjú tiszt vezette az összeesküvőket, akik kéjgyilkosságra emlékeztető módon követték el tettüket. Előtte és utána világszerte számos uralkodót öltek meg, de talán senkit sem olyan szadista módon. Sándor királynak azért kellett meghalnia, mert a tisztikar és a politikusok egy része a több állam területén élő szerb nép egyesítését háborúval kívánta elérni, s ennek akadályát a megalkuvásra hajlamos Obrenović-házban vélték felfedezni.
Miután Slobodan Milošević megkaparintotta a hatalmat, propagandagépezete szüntelenül azt harsogta, hogy az Obrenović-dinasztia politikájának megszemélyesítője Ivan Stambolić. Ezt azzal az állítással bővítették, hogy az új Karađorđević helyét nem illetéktelenül foglalta el Milošević.
Ha a történelmi adatok mögé tekintünk, a valóság része az is, hogy a morbid trónfosztás után hatalomra került Karađorđević-dinasztia megindította a háborút a törökök ellen, belesodorta Szerbiát az első, majd a második balkáni háborúba, 1914-ben pedig a világháborúba, amelyben Szerbia elveszítette lakosságának egyharmadát. A háború után fertőző betegségek ritkították a nép sorait. Ez volt az ára a Karađorđević-dinasztia kétes dicsőségének.
Ivan Stambolić mint állami- és pártvezető, Szerbiának és két tartományának az alkotmányban meghatározott helyzetének módosítására törekedett. Elvetette az erőszakos módszert, a kiegyezés, a párbeszéd híve, ellenezte az erőfitogtatást, egyértelműen elvetette a háborús megoldást. Megdöbbentő, megemészthetetlen meggyilkolásának brutalitása. E bűncselekmény elkövetését lányának születésnapjára időzítették, s mielőtt tarkón lőtték volna, öt percig térdepeltették a sírgödör peremén, hogy a legsúlyosabb lelki megrázkódtatást élje át.
Szegény Zoran Đinđić, nyugodjék békében, annyiszor foglalkoztam vele, mert tragikus halála ki tudja, milyen hosszú időre visszavetette hazáját. Letörhette volna a különleges rendőrosztag, a vörös sapkások zendülését, de ezt nem tette meg, mert azt hitte, hogy velük is szót érthet. Életével fizetett tévedéséért. Honfitársainak óriási többsége csak halála után ismerte fel államférfiúi nagyságát, előirányzott reformjainak fontosságát és elkerülhetetlenségét.
Senki sem zaklatta olyan kérdésekkel Vojislav Koštunicát, milyen kapcsolatban állt az összeesküvőkkel. Talán önmaga elhitte, ha az alkotmány Koszovót Szerbia szerves részének tünteti fel, akkor ez a megváltoztathatatlan valóság.
A múlt visszaszivárgott elemei derekasan kivehetik részüket a csak papíron létező, egy elképzelt állam védelmében. Milyen sors vár az országra, gazdaságára, lakosságára, lesz-e mit ennie, beszerezheti-e a gyógyszert? Nem hazafiatlan ennek firtatása, még akkor sem, ha ezek a visszatértek csak az ország területi épségének megőrzéséről szónokolnak.
