A személyemben testet öltött, éveire mester íródeák attól tart, hogy elsodorják az egymást szélsebesen követő események. Nincs olyan nap, hogy valamilyen botrány ne pattanna ki. Míg e sorokat körmölöm, a fővárosi újságok azt kürtölték világgá, hogy nagykövetté nevezték ki Rade Bulatovićot.
A megnevezett nem akárki. A Zoran Đinđić elleni gyilkos merénylet utáni letartóztatási hullámban nemcsak köztörvényes bűnözők, gengszterek kerültek rács mögé, hanem olyan jeles személyiségek is, mint például Jovica Stanišić, a titkosrendőrség Milošević országlásának alkonyán menesztett vezetője, s szintén vele egyidejűleg kegyvesztett lett helyettese, Franko Simatović Frenki, a vörössapkásoknak nevezett halálbrigád megalapítója, Nebojša Pavković tábornok, nyugalmazott vezérkari főnök, Aco Tomić, a katonai kémelhárítás egykori első embere. A díszes társaság tagjaival együtt bukott le Bulatović is, aki abban az időben Vojislav Koštunica közbiztonsági tanácsadója volt.
A felsoroltak nem sokáig raboskodtak. Vojislav Koštunica kormányfővé való kinevezése után kiszabadultak. Beperelték az államot, s a bíróságok csillagászati összegű kártérítést ítéltek meg nekik. Bulatović számlájára például 600 ezer dinárt utaltak át. Ahogyan az anyanyelvüket nem erős várként értelmezők mondanák, az összeg nem semmi. Karrierje is felfelé ívelt. Végül a titkosszolgálat főnöke lett.
Csak az események ismertetésére összpontosítva, csupán annyi szögezhető le, hogy valami történt a Tomislav Nikolić államfőt szállító autó közelében. A többi találgatás. Egyesek ugyanis tudni vélik, hogy egy rendőrtiszt autójával megkísérelte átvágni a menetoszlopot. Mások szerint szinte említésre sem érdemes az, ami történt, hiszen csak két gépkocsi került egymás közelébe. A helyzetelemzők harmadik csoportja arra esküszik, hogy a rendőrautó vezetője a táj szépségében gyönyörködött a hajnali órákban, s békésen, tisztes távolságból követte a menetoszlopot, s az egészet a szenzációra mindig éhes sajtóorgánumok túlozták el.
Mi mégsem intézhetjük el kézlegyintéssel a történteket. Vojislav Šešelj hágai zárkájából nem egyszer fenyegetőzött azzal, hogy bosszút áll Nikolićon, mert szerinte elárulta. Amíg a hatalmat gyakorolta, a vajda számos bizalmi emberét juttatta vezető tisztségre a közbiztonsági és titkosrendőrségen. Miért zárnánk ki, hogy ezek az egyének utasítására merényletet szőttek a mostani elnök ellen?
Szegény Zoran Đinđić, nyugodjék békében, nem hitte el, hogy úgy üldözik, mint a vadászati tilalom feloldása után a nyulat. Jóhiszeműségéért, tévedéséért életével fizetett. Azóta ugyanis bírósági ítélet fogalmazta meg, hogy Dejan Milenković Bagzi 2003. február 21-én Belgrád közelében teherautóval megkísérelte átvágni azt a menetoszlopot, amelyben a kormányfőt szállító gépkocsi is haladt. A közelben a különleges rendőrosztag, a vörössapkásokból és a zimonyi bűnbanda tagjaiból álló két csoport várakozott. Ha Bagzinak sikerült volna feltartóztatnia a néhai miniszterelnök autóját, akkor páncéltörőből gránátot lőnek a gépkocsik közé, majd önműködő fegyverből leadott sorozattal végeznek azokkal, akik még életben maradtak.
A merénylet kudarcba fulladt, a biztonsági szolgálat letartóztatta Bagzit, majd átadta a rendőrségnek. Az ügyeletes bíró hét nap vizsgálati fogságot rendelt el, ám a fővárosi illetékes bíróság három nappal később szabadon bocsátotta az önmagát kereskedelmi ügynöknek, egyedüli családfenntartónak valló Bagzit. Nekünk ilyen emberséges, megértő bíróink is vannak. Nem hagyhattak rács mögött sínylődni egy olyan egyént, aki távollétének árát családja fizette volna meg.
Hagyjuk Bagzit. Amióta vádalkut kötött az állam védelme alatt, valahol biztonságban él. Kanyarodjunk vissza Tomislav Nikolić államfőhöz. Mi történt az autóúton? Merényletet kíséreltek meg ellene?
Attól tartok, nem szolgálhatok válasszal.
