Turistaparadicsom és a kilátástalanság utolsó kapaszkodója, népi, nemzeti, liberális, rurális és urbánus, lemoshatatlanul vidéki és született kozmopolita. Budapest. A magyar főváros ezernyi arca. Dalban mondták már el csillogását, frivol szerzemények hirdetik pajkosságát, keserédes rímek panaszolják árnyoldalait, dühödt rapperek sorolják hátrányait. Romantikus, szürreális, realista, modern és posztmodern irodalmi alkotások íródtak szobáiban és játszódnak utcáin, terein. Alakított már összeesküvő Londont és alvilági Moszkvát hollywoodi szuperprodukcióban, és verték rommá egy másikban. Utcáit világsztárok és hajléktalanok egyaránt koptatják, a kutyaürülék egyformán csúfítja a legszegényebb és legelitebb utcáit. Budapest.
A mai magyar főváros területén már az őskorban is éltek emberek, az egyik első ismert település ezen a területen a kelta alapítású, de latin néven elhíresült Aquincum, amely a római korban Alsó-Pannónia tartomány székhelye volt. Honfoglaló őseink 900 körül érkeztek a vidékre. Következett a mindent elpusztító tatárjárás, majd az újjáépítés, a felvirágzás, amelynek köszönhetően a 15. században ez a vidék már a humanista műveltség egyik európai központjává vált. Megérkezett a török, egy másik kultúra térnyerése, majd elsorvadása, a 18. században a városiasodás fokozatos megjelenése, a 19. században annak fellendülése. Mindez azonban három különálló településre, Pestre, Budára és Óbudára volt jellemző, ezek egyesülésére egészen 1873-ig kellett várni. Azonban a három település fővárosként való egybeforrasztásának gondolata sokkal korábban megszületett: gróf Széchenyi István már 1831-ben, a Világ című művében használta a Budapest megnevezést. A harmincöt évvel később megjelentetett Buda-pesti por és sár című művében pedig azt fejtette ki: mit kellene tenni annak érdekében, hogy Buda és Pest igazi fővárossá fejlődjön. A Múlt-idő Magazin egyik számában arról ír: a 19. században kialakuló reformellenzék tagjai magától értetődően használták a Budapest nevet. „Már a reformkorban megjelenő lapok nevei is – Budapesti Szemle, Budapesti Divatlap, Budapesti Híradó, és talán ide sorolhatjuk a Budapesti Hídegyesületet is – más-más ízlésű és politikai árnyalatú közönségüket a jól eltalált reklám automatizmusával, szinte észrevétlenül nyerték meg a Budapest-gondolat számára. 1848 tavaszára így mindenkinek egyértelmű volt, hogy az önálló magyar állam székhelyének Budapestnek kell lennie” – olvasható a portálon. A Lánchíd megnyitása előtt, 1849. június 24-én Szemere Bertalan elrendelte a városok egyesítését, a következő indoklással: „Miután a főváros csak úgy lesz hatalmas, ha benne egy igazgatóhatalom lesz, csak úgy lesz létében virágzó, ha törekvésében egy lélek, egy akarat által vezéreltetik, csak úgy lesz boldog, ha a külön érdekek egy közös érdekbe olvadnak fel.” Ezzel még a szabadságharcot leverő Habsburgok is egyetértettek, hiszen az abszolutizmus idején a császári adminisztráció előbb politikai, majd közigazgatási szempontból egyesítette előbb Budát és Óbudát, majd Pestet és Budát – igaz, akkor még mindig három városként.
A Deák-párti Reform című lap1872. november 5-i vezércikkében így ír: „A ki ma lefeküdnék s ötven év múlva ébredne föl Magyarország fővárosában, tudna csak igazán beszélni arról, a mit mi halványan elképzelünk. Először is hidak, azután a törvény paragrafusai fognak a kettőből egy várost csinálni; aztán jön a polgárok szelleme, közérzülete, hogy megkoronázza a művet. Az egyesülést, a dolgok új rendjét új közigazgatás fogja képviselni és tovább fejleszteni. A kupak szellem megriadva az európai föladattól, menekülni fog a Forumról s a fekete tenger árboczosai s a nyugat gőzmozdonyai itt fognak találkozni, a magyar főváros területén, képviselete hatóságának védelme alatt. Ez a város lesz a legnagyobb, legotthoniasabb, a legczivilizáltabb, mely a német Bécsen innen a kelettel összeköti a nyugatot, raktára és bizományosa lesz egy egész kereskedői világnak: ellepve idegen, a világ minden tájékáról összehordozkodott néppel: gazdag, híres, élvezetekben, látni valókban és mindenben, a mit emberi szem és szív megkíván, pazarul megáldott. Egy szóval fekvésénél s főleg a most élő nemzedék áldozni kész voltánál fogva világváros… És ha csak ez lesz, nem az lett, a minek álmodja a rajta rajongással csüggő nemzet. Budapestnek ennél többnek kell lennie, Budapestnek egyúttal fenekestül magyarnak kell lennie.” Néhány nappal később, 1872. november 26-án kezdődött a városegyesítési törvényjavaslat képviselőházi tárgyalása, a városegyesítés azonnali végrehajtását pedig az országgyűlés vita nélkül jóváhagyta. December 22-én Ferenc József is aláírta a törvényt, s egy nappal később már hatályba is lépett, a magyar főváros megszületett. Mégis, majdnem egy egész évet kellett várni: 1873. november 17-éig, amikor megtartotta alakuló ülését az egyesített Budapest Székesfőváros közgyűlése. Ezt a napot ma már a magyar főváros napjaként tartjuk számon.
S hogy ez a város lett-e „a legnagyobb, legotthoniasabb, a legczivilizáltabb, mely a német Bécsen innen a kelettel összeköti a nyugatot”, nem tisztünk megítélni. Lakói szerint semmiképp. Látogatói minden bizonnyal ezt mondanák. De hát a lakók a mindennapi, zavaró hibákat sorolják, a látogatók pedig a rövid idő alatt összegyűjtött élményeket. De mindegy is, mert mindez: Budapest.
