Vasárnapi tisztújító közgyűlésén új vezetőséget kapott az ország legnagyobb ellenzéki politikai tömörülése, a Demokrata Párt. Arról, hogy az új pártvezetők ismét életet lehelhetnek-e a májusi választási vereség óta ájult állapotban lévő pártba, és hiteles ellenzéki politikai opcióvá szilárdíthatják-e, valamint arról, hogy az új emberek lemoshatják-e az elmúlt hetek letartóztatási hullámai okozta szégyenfoltot, és arról, hogy Dragan Đilas új pártelnök esetleg jobban kedveli-e majd Vajdaságot, mint azt Boris Tadić tette, Mihal Ramacs politikai elemzővel beszélgettünk.
Ön szerint az új vezetőségnek köszönhetően a DP a közeljövőben elkezd komoly ellenzéki pártként politizálni?
– Az elalélt demokraták eddig csak önmagukkal foglalkoztak. A köztársasági parlamenten és a médiában ugyan kritizálták a kormánykoalíció politikáját, hallatták a hangjukat, ugyanakkor nem hiszem, hogy a közvélemény meghallotta volna őket. Az emberek nem szeretik a veszteseket, legalábbis nem a vereséget követő néhány hónapban. Miután eltelik még egy kis idő és miután a polgárok észreveszik, hogy mit tesz az aktuális köztársasági hatalom, vagy mit nem tesz, ha szembesülnek azzal, hogy ugyanazokkal a problémákkal kell továbbra is megküzdeniük mindennapjaik során, mint korábban, akkor az ellenzék hangjára is jobban odafigyelnek majd.
Bojan Pajtić kivételével a DP új alelnökei eddig kevésbé ismert személyek. Jó a pártnak, hogy ennyire új arcokkal tarkították a vezetői struktúrát?
– Új emberekre valóban szükség van. Ugyanakkor csak abban az esetben, ha a párt az új emberek mellé új üzeneteket is felkínál a közvéleménynek, hiszen csak így lehet visszaszerezni az elveszített szavazókat, valamint újakat becserkészni. A demokraták soraiból kikerülő miniszterek többsége szélsőségesen arrogáns volt. Ez kiváltképp vonatkozik a 2008-ban tárcavezetői tisztségre kerülő személyekre. Gondolok itt példának okáért Jeremićre, Šutanovacra, Petrovićra, Dulićra, Markovićra. A felsorolt úriemberek viselkedése a DP számos szavazóját „elüldözte”. Az említettekhez hasonló személyeket felvonultatva a DP a jövőben sem nyerhetne választásokat. Ha a párt ismét befolyásos kíván lenni és ismét a hatalomra pályázna, akkor „tiszta kezű” emberekre van szüksége.
Mennyire ártott és árt a DP-nek a soraiból kikerülő, az előző hatalmi ciklusban miniszteri, vagy egyéb befolyásos tisztséget betöltő személyek letartóztatása, a kétes ügyleteikkel kapcsolatos gyanú nyilvánosságra hozása? A DP vezetőségének ki kellene állnia a meggyanúsított párttagok mellett, vagy inkább elhatárolódni tőlük?
– A megkérdőjelezhető és gyanús magánosítások legtöbbje akkor ment végbe, amikor a hatalom a DP köré tömörült, vagy a párt része volt a hatalmi koalíciónak. A 2000-es kormányváltást követő kormánykoalíciók mindegyike összefüggésbe hozható olyan üzletemberekkel, akik első milliójukat Slobodan Milošević idejében szerezték. Ezért is okozott ekkora csalódást a DP, és innen ered a közhangulat, hogy minden politikai párt egyforma és minden politikus piszkos ügyeletekbe keveredik, illetve tisztességtelen módon gazdagszik meg. A DP azért veszítette el a választásokat, mert az emberek legtöbbje meg volt győződve arról, hogy tisztségviselőik kétes ügyletekbe keveredtek. Tadić és Mićunović azon ritka demokraták közé tartoznak, akiket nem gyanúsítottak meg tisztességtelen meggazdagodással. Tadić most azért fizetett, hogy nem állta útját a párt báróként viselkedő tagjainak. Ezek az emberek úgy viselkedtek, mintha a pártnál és az országnál is erősebbek lennének. Egyszerűen nem tudom, hogy ezek között a körülmények között a DP hogyan védhetné Dulićot, Dragint, vagy azokat, akiket a jövőben fognak letartóztatni.
Megtörténhet-e, hogy az új pártvezetőség nyíltan kezdi el közelíteni a DP-t a Szerb Haladó Párt irányába?
– Ha figyelmesen hallgatjuk, hogy a szóban forgó két párt mit is mond Szerbia európai útjáról, vagy Koszovóról, akkor egyértelművé válik, hogy túlságosan nagy különbség nincsen közöttük. Miután koalícióra lépett a Szerbiai Demokrata Párttal, majd a Szerbiai Szocialista Párttal, a DP élesen jobboldali irányba tért ki. Tadić nyíltan vállalta, hogy Milorad Dodik közelebb áll hozzá, mint a polgári Szerbia kiemelkedő képviselői. Ezért nem lepne meg, ha a DP a következő választások után az SZHP-hez közeledne.
Korábban a DP nem emelkedett ki Vajdaság iránti politikájának tekintetében. Ennek ellenére a május 6-i választásokon Vajdaságban egyértelműen nyertek, majd a párt vajdasági községi és városi szervezeteinek többsége Đilast támogatta az elnökjelölés tekintetében. Mindennek mentén elképzelhető, hogy az új pártelnök másképpen viseltetik majd a tartománnyal szemben?
– Számomra nem világos, hogy a DP tartományi vezetősége miért fordított ennyire egyszerűen hátat Tadićnak és állt az én szememben elsősorban üzletember és menedzser Đilas mellé. Meglátásom szerint Đilas megválasztásával nem elégedettek sem azok az emberek, akik hosszú ideje tagjai a pártnak, sem azok a választók, akik kezdetektől fogva a demokratákat támogatták. Đilas csak 2004-ben vált a párt tagjává. Addigra egyes párttagok háta mögött több mint tíz év fáradságos tevékenység és ellenzéki küzdelem állt. Tadić csak a választási kampányokban igyekezett elnyerni a vajdaságiak tetszését, egyébként nem szívesen utazott a tartományba. Hiszem, hogy a DP új elnöke még kevésbé ismeri és érti Vajdaságot, vagyis még kevésbé fogja érvényesülni hagyni Vajdaság különleges jellegét és vajdasági munkatársait.
Pártelnökként megtartott első beszédében Đilas a DP bocsánatkérését tolmácsolta a közvélemény irányába. Szerinte a pártnak elnézést kell kérnie a helyzetért, amibe az ország jutott. Történelmi beszédről van szó – hiszen a politikusok ritkán ismerik el saját, vagy pártjaik tévedését –, vagy olcsó politikai pontszerzési kísérletről?
– Nem kell túlságosan nagy jelentőséget tanúsítani Đilas első nyilatkozatainak. Néhány hónap múlva derül majd csak ki, hogy milyen szándékkal vette át Szerbia második legnagyobb politikai pártjának a vezetését. Tadić nagyon nehéz időkben állt a DP élére, sikerült neki felemelnie, átalakítani és megszilárdítania, majd végül hozzájárulnia a párt ismételt hanyatlásához. Szerbiának erős ellenzékre van szüksége. Ha Đilasnak nem sikerül rövid időn belül visszahoznia az élők sorába a DP-t, akkor egy másik személynek kell majd átadnia helyét. Vagy az is előfordulhat, hogy megjelenik a színtéren egy új politikai erő, amely magába szippantja a DP tagjait és szavazóit. Mindehhez azt is érdemes hozzátenni, hogy Mićunović és Đinđić idejében, valamint Tadić pártelnökségének a kezdetén a DP a szerbiai középosztály pártja volt. Nem hiszem, hogy a Đilas vezette DP képviselni tudja majd azokat az embereket, akik napjainkban havi 300 euróból, vagy még kevesebből kénytelenek megélni.
