A népszámlálási adatok félelmetes képet festenek. Tíz év alatt negyvenezer fővel csökkent az országban élő magyarok száma. Ez megközelítőleg évi 1,34 százalékkal kevesebb embert jelent. Évtizedek óta többen halnak meg, mint ahányan születnek, és sokan kivándorolnak, de az asszimiláció sem tekinthető elhanyagolhatónak. Ha ez így folytatódik, ötven év múlva több lesz Vajdaságban az idős, mint a fiatal, és vajdasági magyarság mindössze 50–80 ezer lélekkel számolhat. Miközben megkongatjuk a vészharangokat, felelősöket keresünk. Bűnbakokat.
Előszeretettel, mondhatni túl könnyedén árulózzuk le egymást. Aki nincs velünk, az ellenünk van. Aljas, mert nem ért egyet velünk, vagy mert másként tervezi boldogulását. Áruló, mert családja megélhetése a legfontosabb, s ezért költözik el e sokat szenvedett földről. Nem azért, hogy még több pénze legyen, vagy hizlalja luxuséletét, hanem hogy egyáltalán legyen élete. Főként az értelmiségi távozik, de távozik már az egyszerű munkás is. Valóban árulók lennének?
Elárulni lehet hazát, nemzetet, eszmét, családot, és még sorolhatnám. Bármit is árulunk el, mindegyikben az a közös, hogy az ellenséggel összejátszva, gyalázatos hűtlenséget tanúsítva tesszük azt. Miért lenne rosszabb az a szülő, aki gyermeke jövőjét szem előtt tartva költözik el, mint aki itthon marad és szerb osztályba íratja gyermekét? Egyáltalán, miért ítéljük el azt, aki mindent megtesz gyermekei boldogulásáért? Miért nevezzük árulónak azt, aki tegnap éhezett, jövőt nem látva tengődött, ma pedig külföldön tisztességes munkából keresi meg kenyerét, és miért nem ítéljük el azt, aki itthon gittegyletek védelmét élvezve és mások gyomrába könyökölve tör előre?
Azt mondják, hogy a vajdasági magyar legfőképp gazdasági célból hagyja el szülőföldjét. S ez így van akkor is, ha a külföldön, kiváltképp Magyarországon tanuló diákokat vesszük figyelembe, hiszen odaát jólétben válnak felnőtté, jobb lehetőségek, méltányos állások, karrier várja a fiatalokat. Mindezt pedig tetőzi, hogy könnyített módon lehet magyar állampolgársághoz jutni, magyar útlevéllel, pedig meg sem állunk Nyugatig. Azonban hiába leszünk így uniós állampolgárok, kezdőtőke és nyelv ismerete nélkül, netalán barát, rokon támogatása nélkül nehezen maradunk meg külföldön. De itthon sincs ez másként, aki pedig el akart menni, az magyar útlevél nélkül is elment.
Több ismerősöm, korombeli barátom költözött el és keresett munkát a határon túl. Egy részük még a kilencvenes években – középiskolát követően, vagy a kétezres évek elején egyetemüket befejezve maradtak Magyarországon. Volt akinek magyarországi rokon segített munkát és lakást találni, mást pedig iskolája befejeztével munkaajánlat várt. Szinte kivétel nélkül megállták helyüket, tisztességes munkával építik karrierjüket, s nem szenvednek semmiben hiányt. De sokan az utóbbi pár évben kerestek munkát külföldön, ugyanis elegük lett az évek óta tartó munkanélküliségből, a bizonytalan napszámból, a kizsákmányoló magáncégekből. Van ismerősöm, aki géplakatosként 18 éves kora óta szorgalmasan dolgozott, majd amikor tönkrement a munkaadója, ő már senkinek sem kellett. Ma Németországban dolgozik, kitartásának hála gyorsan elő is léptették. Bár munkásszállón él, arra gyűjti a pénzt, hogy családját is kivigye, ugyanis beteg gyermeke Nyugaton akkor is méltóbb ellátást kap, ha nem uniós állampolgár. Másik ismerősöm évekig szenvedett vállalkozásával, s miután az állam végleg ellehetetlenítette, családostul költözött rokonaihoz Nyugat-Európába. Munkájuk nem „értelmiségi”, hogy is lenne a takarítás az, de egy év után már autót is vettek, igaz, használtat. Mesélik is, igaz, hogy drága ott az élet, de aki nem él nagy lábon, hanem beosztja pénzét, különbül él mint itthon. Aki pedig igyekszik, azt tisztelik. Nem kell pártkönyvecske, nem kell megalázkodni, csupán dolgozni kell.
Sorolhatnám még, hogy hányan dolgoznak kint – többnyire magyar állampolgárság nélkül – kényszerből, mert itthon szüleik nyugdíját élték fel. Hiába dolgoztak, igyekeztek évekig, szülői támogatás nélkül, kiváltképp ha albérletben kellett élniük, semmire sem tellett. Pedig a gyereküknek pelenka, ruha, élelem, játék, majd tankönyv kellett. Pénz nélkül ma hogyan neveljenek egy gyereket és hogy merjenek bevállalni még egyet, netalán kettőt? Hát árulás a tisztességes élet?
Az áttelepültek között is többféle ember van, vannak olyanok, akik igyekeznek mihamarabb beolvadni új közösségükbe, lassan egyre ritkábbra fogva szülőföldjükre való visszatérést, másokat pedig honvágy gyötör és kéthetente visszajönnek családjukhoz, barátaikhoz. Egyben viszont mindannyian hasonlóak. Nehéz volt dönteniük. Választaniuk kellett: vagy maradnak a hosszan tartó kétségbeesésben, reménykedve, hogy valamikor jobb sorsra fordul az életük, vagy sorsukat a kezükbe fogva elhagyják a szülőket, a barátokat, az ismerős tájat, a temetőben nyugvó szeretteiket. Nagy ára van az elköltözésnek. Az ész vív ilyenkor fájdalmas csatát a szív ellen. A szülőföld visszahúz, bárhol is legyen az ember, s ha valaki még meg is tagadja gyökereit, nehezen, sok fájdalom árán lel új otthonra.
A menni vagy maradni helyett a menni és hazajönni lenne a jobb. Aki a határ mentén talál munkát, az ingázhat, csakhogy aki távolabb keres szerencsét, az nehezen teheti meg, aki pedig hosszú idő után új barátokra lelt, netalán fiatal lévén családot alapított, megalapozta életét, kétlem, hogy visszajönne. Ahhoz sok mindennek kellene változnia itthon, s még rengeteg változásra van szükség, hogy méltányosan élhessünk e vidéken. Mi pedig, akik itthon maradtunk, nem feddhetjük meg azokat, akik elmentek, mert csak tovább szítjuk az ellenségeskedést. Nyomorogva ugyan mit adhattak volna a közösségnek? Gyerekeket? Mi sem vagyunk túlbuzgók e téren.
