Ha Luca nem hazudott, akkor legalább három férjem lesz. Zsenge lánykoromban ugyanis három egymást követő évben idéztem meg a misztikus erőket. December 13-án, Luca napján tizenkét papírcetlire tizenkét fiúnevet írtam, majd attól a naptól kezdve minden egyes éjszaka elégettem egy cédulát. December 24-én megnéztem az utolsót és megtudtam, hogy hogyan is fogják hívni jövendőbeli férjemet. Harmincegy éves létemre, azt hiszem. éppen ideje lenne elkezdeni házasodni, ha esélyt akarok adni Lucának a jóslat beteljesítésére.
Édesanyám, férjes asszony lévén, már semmiféle férfineveket nem irkált cédulákra, hanem ezen a napon ültette el a Luca-búzát. Emlékszem, hogy milyen lelkesedéssel figyeltem az ablakban csírázásnak induló szemeket, majd a harsány zöld búzát.
A Luca-napi szokások legtöbbje a várakozásról szól: melyik cetli marad utoljára, mikor hajt ki a búza, hogyan kap alakot a Luca-szék – bár jómagam senkit sem ismerek, aki a hagyománynak megfelelően elkészítette volna azt, hogy azután arról lesse meg szentestén az éjféli misén a boszorkányokat.
Valójában ez a legmeghatározóbb érzésem és emlékem a karácsonnyal kapcsolatban is: a várakozás. Nevezhetjük közhelynek, de valóban nem a karácsonyfa alá rejtett ajándék, vagy a pulykasült a lényeg. A karácsonyi ünnepeket megelőző adventi időszakban mindannyian kicsit lelassulunk, koszorút állítunk össze, amelyen hétről hétre csak egyet gyújtunk meg a négy gyertya közül, aprósüteményeket, mézeskalácsot készítünk, amelyeket jobb nem azonnal felfalni, hanem dobozba zárva hagyni puhulni. Várakozni. A pillanatra. És közben együtt lenni. Gyakrabban gyertyát gyújtani és lekapcsolni a lámpákat, vagy a televíziózás helyett társasjátékozni, kártyázni, szánkózni, sétálni egyet. Csak úgy, mindenféle különösebb ok nélkül. Lelassulni és elcsendesedni, várni valamit, a születést, az örök körforgás első állomását. A fagyos és sötét decemberi napokban életről álmodni, életnek örülni és természetesként elfogadni létünk másik velejáróját, a halált.
Lelassulni és elcsendesedni fájdalmas élmény is lehet. Olykor elszomorító igazságot hallhatunk és láthatunk önmagunkban. De ha képtelenek vagyunk elismerni és feldolgozni gyarlóságainkat, vagy hibáinkat, dicsőségeink is halványak maradnak.
Ha Luca nem hazudott, akkor legalább három férjem lesz. Zsenge lánykoromban ugyanis három egymást követő évben idéztem meg a misztikus erőket. December 13-án, Luca napján tizenkét papírcetlire tizenkét fiúnevet írtam, majd attól a naptól kezdve minden egyes éjszaka elégettem egy cédulát. December 24-én megnéztem az utolsót és megtudtam, hogy hogyan is fogják hívni jövendőbeli férjemet. Harmincegy éves létemre, azt hiszem. éppen ideje lenne elkezdeni házasodni, ha esélyt akarok adni Lucának a jóslat beteljesítésére.
Édesanyám, férjes asszony lévén, már semmiféle férfineveket nem irkált cédulákra, hanem ezen a napon ültette el a Luca-búzát. Emlékszem, hogy milyen lelkesedéssel figyeltem az ablakban csírázásnak induló szemeket, majd a harsány zöld búzát.
A Luca-napi szokások legtöbbje a várakozásról szól: melyik cetli marad utoljára, mikor hajt ki a búza, hogyan kap alakot a Luca-szék – bár jómagam senkit sem ismerek, aki a hagyománynak megfelelően elkészítette volna azt, hogy azután arról lesse meg szentestén az éjféli misén a boszorkányokat.
Valójában ez a legmeghatározóbb érzésem és emlékem a karácsonnyal kapcsolatban is: a várakozás. Nevezhetjük közhelynek, de valóban nem a karácsonyfa alá rejtett ajándék, vagy a pulykasült a lényeg. A karácsonyi ünnepeket megelőző adventi időszakban mindannyian kicsit lelassulunk, koszorút állítunk össze, amelyen hétről hétre csak egyet gyújtunk meg a négy gyertya közül, aprósüteményeket, mézeskalácsot készítünk, amelyeket jobb nem azonnal felfalni, hanem dobozba zárva hagyni puhulni. Várakozni. A pillanatra. És közben együtt lenni. Gyakrabban gyertyát gyújtani és lekapcsolni a lámpákat, vagy a televíziózás helyett társasjátékozni, kártyázni, szánkózni, sétálni egyet. Csak úgy, mindenféle különösebb ok nélkül. Lelassulni és elcsendesedni, várni valamit, a születést, az örök körforgás első állomását. A fagyos és sötét decemberi napokban életről álmodni, életnek örülni és természetesként elfogadni létünk másik velejáróját, a halált.
Lelassulni és elcsendesedni fájdalmas élmény is lehet. Olykor elszomorító igazságot hallhatunk és láthatunk önmagunkban. De ha képtelenek vagyunk elismerni és feldolgozni gyarlóságainkat, vagy hibáinkat, dicsőségeink is halványak maradnak.
