Ha fel kellene sorolnom a legendás utakat, talán először az Amerikai Egyesült Államokat keletről nyugatra átszelő Route 66-et említeném, majd mindjárt ezt követően a Selyemutat, amely érintve a Mediterrán térségét, valamint Észak-Afrikát, összekötötte Ázsiát Európával és a történelem egyik legjelentősebb kereskedelmi útvonalaként emlegetik. Újabb kori kontinensünkön a páneurópai közlekedési folyosókat említeném, amelyek rendszere az Európai Unió országait átszelő Ten-T hálózat mellett magában foglalja az unión kívül eső országokon keresztülhaladó közlekedési folyosókat, így a Szerbián áthaladó 10-es közlekedési folyosót is.
Az országunkat átszelő közlekedési folyosó Horgos és Újvidék közötti 115 kilométeres szakasza számít az északi ágnak, a Grabovnica és Preševo közötti 96 kilométer a déli ágnak, a Niš–Dimitrovgrad közötti 83 kilométeres szakasz pedig a keleti ág. A szóban forgó útvonal két dologról vált ismertté: az éppen hatalmon lévő politikusok be nem váltott ígéreteiről és az ünnepélyes, olykor a giccs határát súroló megnyitókról, ahol a politikusok felszólalásait hallgatva az az érzésünk támadt, hogy az éppen megnyitott nyúlfaroknyi útszakasz megépítése miatt legalább akkora dicsőség illeti meg őket, mint a kínai nagy fal megépítőit. Közlekedési folyosónk északi szakaszán, Újvidék és Bácsfeketehegy között, a távoli 1975-ben kezdett épülni az autópálya jobb sávja és nagyjából tíz év alatt sikerült is befejezni, majd még tíz évvel később, 1997-ben elkészült a Bácsfeketehegy–Horgos közötti 70 kilométeres szakasz. Akkoriban természetesen Slobodan Milošević volt az, aki pompa és dicshimnusz közepette átnyisszantotta a szimbolikus szalagot. A szóban forgó szakasz bal sávján azóta összesen 20 kilométert sikerült befejezni.
Kormányfők, államelnökök, infrastrukturális miniszterek jöttek, meg mentek is, de a Horgos–Újvidék közötti szakasz csak nem akarta félautópályából autópályává kinőni magát. Emlékszem, nem egész egy évvel ezelőtt, a Szabadka és Kelebia közötti kerülőút munkálatait Milutin Mrkonjić, a mindent határidő előtt megnyitó infrastrukturális miniszter (a jelző egyik kreatív kollégám agyában született) és Oliver Dulić területtervezési miniszter nyitották meg. A miniszterek kiugrottak fekete autó-hajóikból, mosolyt és optimista lelkesedést villantottak az újságírókra. Dulić szépen vasalt öltönyben, Mrkonjić stílusosan szabadidőruhában és balkáni hévvel csókolgatott, illetve ölelgetett mindenkit, aki csak útjába került. A miniszterek elmondták, hogy a Horgos–Újvidék közötti autópálya bal sávja 2011. május 1-ig készül el, a kerülőút pedig folyó év január 1-ig. Dulić közölte, hogy ennek az ígéretnek a függvényébe helyezi politikai karrierjét. Mrkonjić pedig, aki valódi SZSZP-s dinoszauruszként napjainkban már szinte a közlekedési folyosó kabalájának számít, egyszerűen arra kérte a sajtó jelenlévő képviselőit, hogy higgyenek neki, a határidőket ezúttal biztosan betartják, erre szavát adja. Hát mit mondjak, nem tartották be. Szerbiában könnyű ígérgetni, főleg a politikusnak, hiszen reménytelen hazánkban igencsak feledékenyek az emberek és a választásokon nem szokás megbüntetni a korábban üres ígéretekkel dobálódzó politikusokat, illetve pártokat.
A Horgos–Újvidék szakasz bal sávján azóta sem sikerült egyetlen kilométert sem leaszfaltozni, a kerülőút pedig szintén nem készült el. Az utóbbi egy évben a munkálatok mellett elautózván gyakran támadt az az érzésem, hogy a munkások és a tehergépkocsik ide-oda tologatják illetve szállítgatják a földet, homokot, kavicsot és egyéb útépítéshez szükséges anyagot. Mrkonjić és Dulić két héttel ezelőtt már azt mondták, hogy a kerülőút idén év végéig készül el, a Horgos–Újvidék közötti szakasz pedig július közepéig, egy héttel később viszont még néhány hónappal kitolták a határidőket. Az erre adott magyarázatoktól inkább megkímélném az olvasókat. A pénz nem lehet akadály, mert bár az északi szakasz kiépítése egy tízmilliárd euró értékű projektum, a kormány a pénzt különböző külföldi hitelekből és az állami költségvetésből állítólag biztosította. Persze az is megeshet, hogy az a pénz egyéb, már kiépített útvonalakon másik irányba távozott. Semmi sem elképzelhetetlen.
Az országnak többszörösen kifizetődne, ha végre befejezné fél lábon toporgó autópályáit. Bizonyos kimutatások szerint az úthasználati díjból Szerbia bevétele évente átlagosan 180 millió euró, de ne feledkezzünk meg az autópályák mellett felépíthető üzemanyagtöltő állomásokból, üzletekből, éttermekből, motelekből befolyó majdani bevételekről sem.
Az is érdekes, hogy míg az északi ág egy soha véget nem érő történetnek, vagy projektumnak tűnik, addig mondjuk a Belgrád–Niš autópályán már legalább 20 éve elkészült a jobb és a bal sáv is. Tavaly pedig Nova Varoš környékén bizonyosodtam meg arról, hogy ha akarnak, akkor Szerbiában is tudnak gyorsan utat építeni: egy a hegyekben kanyargó, nehezen elérhető szakaszon nagyjából 10 nap alatt egy több mint 10 kilométeres szakaszon szedték fel az elhasználódott aszfaltot és húzták rá az új útburkolatot. Lehet, hogy a laikusok naiv elképzelésével ellenben a vajdasági síkság sokkal inkább megnehezíti az útépítők dolgát, mint a hegyvidék. Elképzelhető, hogy a természet monoton egyhangúsága elbágyasztja a munkásokat, és sokkal, de sokkal lassabban képesek munkájukat végezni.
Akármi is az oka, a 10-es közlekedési folyosó északi és egyéb ágai csak nem akarnak elkészülni. Sebaj, az ígérgetés mellett a szerbiai politikum másik kedves foglalatossága a vádaskodás, tehát a következő kormányok vígan mutogathatnak majd elődeikre, amiért az a fránya út nem készült el.
