A munkáról, a munka ünnepéről kell írnom. Ilyenkor Karinthy szavai jutnak eszembe. Szerinte a munka pontos definíciója: Amit nem csinálok szívesen.
De hagyjuk a tréfát, mert mindenki tudja, hogy a munka nemesít, és Karinthy is végezte a maga dolgát szorgalmasan.
Kortársak voltak Gibrannal, az indiai költővel, és valószínűnek tartom, hogy olvasta is gondolatait a munkáról. És azt is hiszem, hogy egyetértett a következő sorokkal: „Mindig azt hallottátok, hogy a munka átok, a robot szerencsétlenség. De én mondom néktek, ha dolgoztok, beteljesíttek egy darabkát a föld legmesszibb álmaiból, azt a darabkát, melyet rátok szabtak, amikor az álom megszületett. És amíg munkálkodtok, igazán szeretitek az életet, és az életet munkálkodással szeretni azt jelenti, hogy meghitt ismerősötök az élet legbensőbb titka”.
Egyelőre ennyit a munkáról.
Szóljunk a munka ünnepéről.
Majális!
Mindenki ki a természetbe! Húst sütni! Meg rotyogjon a bogrács is! Sört ide, bort ide… És forogjon az ördögmalom!
Ünnepeljünk!
De mit is?
Azt, hogy százkilencvennégy évvel ezelőtt az angol értelmiség és az úgynevezett középréteg, a middle class (nemrég még nálunk is volt, de eltűnt) mellett egy gyártulajdonos, nevezetesen Robert Owen is támogatta a munkaórák csökkentését. Mert ugye, abban az időben a munkások napi 10-14 órát dolgoztak. Holtfáradtan értek haza, nem volt idejük a családra, nem volt idejük a szórakozásra és sokszor még aludni sem tudtak a kimerültségtől.
Ekkor fogalmazódott meg a hangzatos jelszó: Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás!
Mondani sem kell, hogy a kapitalisták ennek a jelszónak egyáltalán nem örültek. Éveken-évtizedeken át kellett a munkásoknak tüntetniük, hogy elérjék céljukat. Sokan életüket áldozták, még többen megsebesültek, rokkantak, munkaképtelenek maradtak.
A pénz, a hatalom a gyárosok kezében volt. Övéké voltak a miniszterek, a képviselők, a rendőrség, a katonaság, minden. Nehéz volt hát harcolni ellenük. Meg aztán nagy volt a munkanélküliség is, a tüntetőket, a sztrájkolókat könnyen le lehetett cserélni. Még a múlt század elején, az Internacionálé amszterdami kongresszusán is a következő felhívás hangzott el: „Minden ország összes szociáldemokrata pártja és hasonló kötődésű bármilyen szervezete nagy erőkkel demonstráljon május elsején a nyolcórás munkaidő bevezetéséért, a proletariátus osztályszükségleteiért és az egyetemes békéért”. Mivel a legkézenfekvőbbnek erre a sztrájk ígérkezett, elfogadtak és kihirdettek egy felszólítást is, melyben kijelentették, hogy „a Föld összes országában kötelező minden munkás-proletár szervezetnek május elsején felfüggeszteni a munkát mindenhol, ahol az a munkások testi épségének veszélyeztetése nélkül csak lehetséges”.
Miért május elsején?
Azért, mert pontosan százhuszonöt évvel ezelőtt Chicagóban hatalmas sztrájkot szerveztek a munkásszakszervezetek. Május negyedikén bomba robbant, a rendőrök tüzet nyitottak…
Ahogyan a huszadik században egyre nőttek a munkások jogai, a munkásünnep lassan nemzeti ünnepé nőtte ki magát sok országban. Először persze a Szovjetunióban, majd a többi kommunista-szocialista országban. Kezdetben ezt a napot a munkások ünnepének nevezték, majd a munka ünnepe lett, és maradt a mai napig.
Tehát nem a munkásokat ünnepeljük, hanem a munkát.
Mellesleg ezen a napon egy katolikus ünnep is van. Munkás Szent Józsefre, Jézus nevelőatyjára, az ácsra emlékezünk immár hatvanhat éve, amikor XII. Piusz pápa a szent tiszteletének napjaként rendelte el.
De térjünk vissza a munkásokhoz, méghozzá a ma munkásaihoz.
És most nem a svédországi munkásról akarok elmélkedni, sem a finnről, sem a dánról.
Rólunk szólok.
És az itt hagyományosan ünnepelt munka ünnepéről szólok.
Mindenekelőtt felteszem a kérdést: ebben az országban, és mondjuk is ki a nevét: Szerbiában, van-e becsülete a munkának?
Lelki füleimmel és szemeimmel hallom és látom, amint kórusban kiáltanak fel.
Nincs!!!
Sem a munkának, sem a munkásnak.
De hát akkor miért ünnepelünk?
Nem kellene talán az utcára vonulnunk, mint annak idején tették ezt a chicagói munkások?
Mert itt is (és nemcsak itt, hanem egyre több országban a világon) a munkások kizsákmányolása nemcsak, hogy elérte a két évszázaddal ezelőtti szintet, hanem túl is szárnyalta azt.
Annak idején Owen bebizonyította, hogy a munkaidő csökkentésével is nyereségesen tud működni a gyár, mert – és ez már később fogalmazódott meg –: „a nyolcórás munkaidő több munkaalkalmat, megnövekedett béreket… több örömöt és gazdagságot biztosít azoknak, akik ezt a gazdagságot létrehozzák. Ez megteremtené a művelődés szükséges előfeltételeit és javítaná a tömegek kulturális helyzetét. Csökkentené a bűnözést és az iszákosságot. (…) Növelné a termelést és növelné a tömegek fogyasztóképességét is”.
Ahhoz, hogy manapság egy négytagú szerbiai család megélhessen, mind a négy tagjának átlagos szerbiai bért kellene keresnie. Ez azt jelenti, hogy az apa is, az anya is, a tizenkét éves és a hétéves gyerek is egyenként havonta harmincezer dinárt helyeznek a családi kasszába. Összesen tehát százhúsz ezer dinárt. Minden értelmes ember tudja, hogy ez így lehetetlen. Mivel a gyerekek nem valósítanak meg jövedelmet, sőt ezt bizonyos fokon a törvény is tiltja, az említett összeg megkeresésére a szülők vannak kárhoztatva. Ez azt jelenti, hogy két váltásban kell dolgozniuk, ha nem akarnak éhezni, nem akarják gyerekeiket éheztetni. Mert az említett százhúszezer dinár csak az alapköltségekre elég, az egyre növekvő és szaporodó számlákra, az egyre drágább élelmiszerre, az egyre drágább tisztálkodási szerekre, öltözékre…
A szülők tehát reggeltől estig dolgoznak, sokszor kétszer nyolc órát, de nagyon sokan még így sem tudják megkeresni a megélhetéshez szükséges pénzt.
És nemcsak Szerbiában van ez így.
Mondja, kedves Olvasó ebben a helyzetben mit írjak a munkáról, a munkásról, a munka ünnepéről?
Azt sehogyan sem, hogy kellemes majálist.
Inkább azt, hogy:
Fel, fel, ti rabjai a Földnek!
A munkától megfosztottaknak, a munkanélkülieknek pedig azt üzenem: Ti is lesztek majd egyszer rabok, csak várjátok ki sorotokat.
