Nem tudhatom, honnan is tudhatnám, mit gondol hágai zárkájában Momčilo Perišić nyugalmazott tábornok, aki Milošević uralma alatt a hadsereg vezérkari főnöke volt, arról, hogy ártatlannak nyilvánították, s jelképes összegű kártérítés illeti meg a szintén tábornoki rangú Vlado Trifunovićot, a varazsdi (varaždini) kaszárnya egykori parancsnokát.
Az emberiség elleni bűncselekményekkel és más háborús gonosztettekkel vádolt Perišić kilencvenes évek elején azt hajtogatta, hogy táskája mélyén bomba lapul, s ha összefut Trifunovićtyal, a hazaárulóval, akkor a helyszínen a levegőbe röpíti.
Mindkettő hadászatilag képzett tábornok. A lényeges különbség köztük az, hogy az egyikük tiszteletben tartotta a tiszti esküjét, a másikuk viszont többször megsértette. Perišić előre megfontolt, alantas szándékkal azt az álhírt terjesztette, noha harckocsizó alakulat, nagyszámú tank, hiánytalan számú legénység állt rendelkezésére, s Horvátország felét is elfoglalhatta volna, hogy Trifunović gyáván megfutamodott, az értékes fegyverzetet pedig nem semmisítette meg, hanem átjátszotta az ellenségnek.
Abban a vészterhes, háborús időszakban honnan is sejthette volna Vlado Trifunović, hogy a szalonhazafiak, a hadszíntereket messzi ívben elkerülő tábornokok, a szájhősök, a más gyermekének vérét oly bőségesen feláldozni kész patrióták neki, tisztjeinek és kiskatonáinak azt a sorsot szánták, hogy feláldozzák az életüket, majd vértanúként gyászolják őket. Mivel alacsony szinten állt a harckészség, és kudarcba fulladt a mozgósítás, úgy képzelték, ha áldozatnak tüntetik fel az ostromlott, kilátástalan helyzetbe került varazsdi helyőrség védelmezőit, akkor bosszúra uszíthatják a háborúsditól, a testvérgyilkos öldökléstől idegenkedő tömeget.
Mindkét főtiszt tisztán látta a valós helyzetet: az állami szintre emelt propaganda hazug állításával ellentétben Trifunović parancsnoksága alatt nem 10 000, hanem mindössze 280 katona állt, az ellenállás tehát értelmetlen volt. Trifunović a fegyverzet megsemmisítése előtt alkut kötött a horvátországi hatóságokkal: nem ágyúzza a várost, ha engedélyezik tisztjeinek és legénységének elvonulását. A két fél állta a szavát, s a tábornok megmentette a sorsára bízott összes fiatalember életét.
Még haza sem érkezett alakulatával, a teljes ellenőrzés alá vont média a szerb történelem legelvetemültebb hazaárulójaként bélyegezte meg a tábornokot. Perišić tudta, mi az igazság, ennek ellenére derekasan kivette a részét a beosztottját lejárató hadjáratban. A lélekmérgezés után Trifunović tábornokot hadbíróság elé állították. Kétszer felmentették a megalapozatlan vádak alól. Ekkor ismét színre lépett Momčilo Perišić. Irodájába rendelte a hadbíróság ügyészeit és bíróit, és a szájukba rágta, mi a teendőjük. Megértették a szavait, s harmadszori nekifutásra, egy műperben Trifunovićot 11 évi börtönbüntetésre ítélték, amelyet később 7 évre enyhítettek. Több évi raboskodás után a rezsim kegyelembe részesítette, de a hazaáruló szégyenbélyegét többé nem törölhette le.
Mielőtt pontot tennénk egy Tábornok és egy tábornok összehasonlításának végére, nem maradhat említés nélkül a rágalom kieszelésében felülmúlhatatlan Vojislav Šešelj. Antonetti, a hágai bírósági tanács elnöke ellenzéki politikust fedezett fel az előbbi személyben, aki azzal színesítette a történetet, hogy Varazsd polgármesterétől Trifunović árulásáért hálából felbecsülhetetlen értékű festményt kapott.
Azokban az években, amikor Szerbiában Trifunovićot a vádlottak padjára ültették, Slobodan Milošević szellemi ikertestvére, Franjo Tuđman, az akkori horvát elnök függetlennek egyáltalán nem nevezhető bírósága háborús bűnösként távollétében 15 évi börtönbüntetésre ítélte a tábornokot. Mindezt tetézte, hogy szlovéniai bíróság 2003-ban kezdeményezte Trifunović felelősségre vonását háborús bűncselekmények elkövetésének vádjával. A per megkezdődött, de azóta sem fejeződött be.
A maró gúnyra hajlamos újságírók úgy fogalmaztak, hogy az utódállamok csak egyetlenegy dologban jutottak közmegegyezésre: egy ártatlan, számos életet megmentő ember meghurcolásában.
Nem róható fel a kisembereknek, hogy azokban az ólomévekben, amikor áram és fűtés híján sötét szobában dideregtek, megfeledkeztek Trifunovićról. Többé a sajtó sem emlegette, hogy – az egykori hivatalos megfogalmazással élve – a kegyelemben részesült hazaáruló belgrádi kényszerszálló 3x3 méter nagyságú szobájában sínylődik. Hányatott sorsa, igazságtalan meghurcolása 2010 januárjában került ismét előtérbe, miután Szerbia Legfelsőbb Bírósága úgy ítélkezett, hogy megalapozatlan vádak alapján fosztották meg szabadságától, s elrendelte ügyének újratárgyalását. A per elmaradt, mert Trifunović ügyvédjei és az állam képviselői megállapodtak abban, hogy a tábornokot 6,2 millió dinár kártérítés illeti meg, mert 547 napot sínylődött a börtönben.
Vajon szolgáltatható-e igazság egy súlyos beteg, testileg-lelkileg teljesen összetört, magányosan élő embernek, akinek a családja szétszóródott a nagyvilágban, s még nem is látta látta? Egyéni tragédiáját tetézte, hogy fia nemrégiben fiatalon elhunyt.
Részben igazságot szolgáltattunk, szögezte le az igazságügyi miniszter. Tisztségét megillető tisztelettel nyilatkozatához talán annyi hozzáfűzhető, hogy a haza szolgálata nemes cselekedet, amelynek oltárán esztelenül, értelmetlenül nem áldozható fel sem egy, sem 280 emberélet.
Mindez magába foglalja azt is, hogy a tiszti eskü megszegése sem úszható meg büntetlenül.
Ezt bizonyítja annak a tábornoknak a sorsa, amelynek nevét megvetésem jeléül nem írom le.
