Düsseldorf után Bakuba, Azerbajdzsán fővárosába költözik jövőre Európa könnyűzenei vándorcirkusza, már ahogyan sokan nevezik az Eurovíziós Dalfesztivált. Meglepő volt az azeri duó szombati eurovíziós fölénye, bár nyilván nem ez volt az egyetlen meglepetés. A magyar színeket képviselő Wolf Katit például az első 10-ben látták, mégis a 22. lett, a szerb Nina Radojičić ellenkezőleg, sokkal jobban szerepelt, mint azt jósolták neki. A nagy esélyesnek tartott svédek a 3., a németek a 10. helyen végeztek, a tizenhárom év után visszatérő Olaszország második lett.
Botrányosnak, szomorúnak, bármilyennek is nevezzük a szavazás módját és gépezetét, ezúttal is a korábbi évek gyakorlatával szembesülhettünk: túlnyomórészt egymás szomszédaira, jó barátaira szavaztak az országok. A szórványban, vagy külföldön élők „hazaszavazása” a saját nemzeti képviselőre ugyancsak jelentős szavazati forrásnak bizonyult, és maradt. Nem rajongok én sem ezért a módszerért, de azért őszintén örültem annak a nyolc pontnak, amit Szerbia adott a magyar számnak, mert ebben talán a vajdasági magyarok szavazatai is benne voltak. Ez a nyolc pont már csak azért is sokat ér, mert Románia – ahol jóval több magyar él –, csak hét pontot adott a szomszédos Magyarországnak.
Amióta a nézők telefonon szavazhatnak az Eurovíziós Dalfesztiválon induló dalokra, előadókra, azóta valamilyen formában évről évre megismétlődik ez a jelenség. Éveken keresztül a keleti és balkáni lobbi győzedelmeskedett, mert egykettőre rájöttek az én neked, te nekem módszer eredményességére, ám ezt megsokallva, a szomszédolás megfékezésére a nyugatiak újra bevezették a szakzsűrizést. Vagyis országonként tízfős szakmai zsűri osztályozza a dalokat, s az eredményt fele-fele arányban fésülik össze a nézői voksokkal. Minden ország szavazata tehát 50 százalékban a zsűri, a másik 50 százalékban pedig a közönség véleményét tükrözi. Nem törölhették a nézői szavazatokat, hisz valamiből élni kell. Elképzelni sem tudom, mennyi pénzt hozhat a konyhára a temérdek szavazat, de a pompa, a technikai bravúr, a látvány nyilván ugyancsak sok pénzbe kerül. A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon logikáját követve meghagyták tehát a nézői szavazás lehetőségét, de a szakzsűrit visszaállítva az Eurovíziós Dalfesztivál 56 évvel ezelőtti alapítói, a nyugat-európai országok abban reménykedtek, hogy ezáltal ismét labdába rúghatnak. Ez meg is történt, noha nem túl látványosan és eredményesen.
A düsseldorfi közönség többször reagált füttykoncerttel arra, ahogy a volt orosz tagállamok vagy az egykori Jugoszlávia utódállamai sorra egymásnak adták a pontokat, és hasonló stratégiát folytattak a skandinávok is. Kisebb sikerrel, kevesebb szerencsével jártak ugyan, mint keleti, zömmel szláv szomszédaik, de azért az eredmény sem maradt el: második Olaszország, harmadik Svédország, ötödik Dánia… Másik oldalról első Azerbajdzsán, negyedik Ukrajna, hatodik Bosznia, kilencedik Grúzia…
Így vált a dalfesztivál átlátható matematikai szövevénnyé. Hogy hol van mindebben a zene? Nos, talán ez az igazi kérdés.
