Vastag István és Könnyű Dávid lapkihordók a biciklik szerelmesei
40 ezer km fejenként – ennyit tekertek le biciklijükkel Óbecsén Vastag István és Könnyű Dávid, amióta beálltak lapterjesztőnek. Június elsején lesz ennek nyolc éve, Kókai Péter ekkor élesztette újra a lapkihordó szolgálatot. A Magyar Szóban megjelent hirdetésre Óbecséről mintegy húszan jelentkeztek, Vajdaságban egyedül ők ketten maradtak azóta is hűek az előfizetőkhöz, akikből akkor még mindössze 14 volt a városban.
Hogy ebből később több lett, jelentős mértékben rajtuk is múlott: intézményeket, iskolákat látogattak, de a lapterjesztőknek meghirdetett verseny fődíja, a versenybicikli természetesen Zentára került, ott volt a legtöbb előfizető.
Dávid bicikliket árul az óbecsei áruházban, István valamikor a Trikotex szövőgyárban dolgozott, de az egykor sikeres vállalat időközben a tönk szélére sodródott, István pedig korkedvezménnyel nyugdíjba vonult. Amíg dolgozott, négy órakor vette át az újságot, és fél hatkor végzett. „Eddig kétszer igazoltattak a rendőrök, mert hajnali négykor, sötétben gyanús lettem, ahogy a kapu körül matatok. Pékektől hallottam a mondást: hajnali négykor csak a pékek, a rendőrök meg az örömlányok dolgoznak. Ezek közé tartozunk néha mi is” – teszi hozzá mosolyogva István.
Ma már nem járnak ilyen korán, csak akkor, ha reggel valami közbejön. A szerződésük szerint reggel nyolc óráig kell házhoz szállítaniuk a lapot, de külön kérésre, a város három ellentétes pontjára reggel hétre viszik ki a Magyar Szót, hogy az előfizető még munkába indulás előtt kézhez kaphassa. Olyan olvasó is volt, aki azzal a feltétellel lett előfizető, hogy szigorúan hét óráig, a reggeli kávé mellé megkapja a lapot, mert később inkább az interneten böngészi a híreket.
„Télen általában a miénk az első nyom a hóban” – meséli Dávid. „Legnagyobb ellenségünk az eső, a hó, a jég és a szél, no meg a kutyák. Volt, hogy azért nem volt újság, mert elestem, és a szél elfújta, meg olyan is előfordult, hogy kutyák kergettek meg.”
A fiúknak sok kalandos története van, ezek főleg állatokhoz kapcsolódnak. István egy sötét őszi hajnalon egy, az utca közepén kóválygó macskát mentett meg a fején lévő chipses zacskótót és a gázolástól, Dávid pedig megvadult lovakat fékezett meg a kihalt utcán:
„Kora reggel, öt körül mentem a főutcán, amikor az egyik mellékutcából megvadult, gazdátlan lovas kocsi rohant át az úton. Utánuk eredtem, de melléjük érve sikertelenül próbáltam félrehúzni a lovakat, ezért kirúgtam magam alól a biciklit, felugrottam a kocsira, és – miközben két piros lámpán is áthajtottunk – megállítottam őket. A rendőrség meg jött utánunk, és engem akart megbüntetni, de szerencsére futva megjelent a lovak gazdája is…”
Dávid és István minden háznál ismeri az előfizetőket, elbeszélgetnek velük, és azt is megbeszélik, hogyan adják be biztonságosan az újságot. „Egyik alkalommal arra kértek, hogy dobjam csak be a teraszra. Ahogy az amerikai filmekben láttam, összetekertem az újságot, és menet közben behajítottam, de délután hívtak, hogy nincs meg az újság. Mindet szétosztottam, ezért biztos voltam benne, hogy kaptak, de vittem nekik egy másikat. Másnap megyek: jön a kutya, néz rám, figyel, és el akarja kapni az újságot. Végül mégis bedobtam, de megint hívnak délután, hogy nincs az újság. Mondom, nézzék meg a kutyánál, hátha széttépte. Kiderült, a kutyaházban lapult a két eltűnt Magyar Szó.”
A két férfi egy-másfél órát teker napi rendszerességgel, István 15, Dávid 20 km-t tesz meg drótszamáron a hét hat napján, ez évente átlagosan nagyjából 5000 km - a gumik, a pedálok, a csapágyak gyorsan elkopnak, minden hónapban kell valamit cserélni a bringán. Egy átlagos kerékpár esetében ilyen tempó mellett évente újat kellene venni. Másik munkaeszközük a telefon, ha valakihez nyolc óráig nem jut el az újság, ezen riaszthatják a lapkihordókat. Istvánnak erről is van egy története: „Egyszer elveszett a mobiltelefonom, hívtam a számot, és kértem vissza a kártyámat, de hiába. Másnap délig nem vittem ki az újságokat, ezért negyvenen hívták – így értem el azt, hogy a kártyámat a tolvaj bedobja a postaládámba. Az előfizetőktől később természetesen elnézést kértem a kellemetlenségért.”
Egybehangzóan állítják: sajnos sok magyar olvasó szerb lapot vesz, a Magyar Szót főleg idősebbek vásárolják, és a legnagyobb gond az, hogy a fiatalok nem szoktak hozzá az újság lapozásához. Szemmel láthatóan öregszik a lakosság, pusztulnak le és ürülnek ki a házak, vészesen romlik az utak állapota, egyik napról a másikra keletkeznek kátyúk, ami miatt gyakoribbak a balesetek.
„Vannak olyan régi előfizetők, akikhez már csukott szemmel is el tudnék menni. Fáj a szívem, amikor olyan előfizető, ahova 6 éve járok, lemondja az újságot, mi erről mindenkit igyekszünk lebeszélni” – mondja Dávid. Mindketten azt állítják, addig csinálják ezt a munkát, amíg csak bírják. István boldogan végzi a lapkihordást, azt mondja, neki áldás, hogy van miért reggelente felkelnie, hiányozna, ha valamiért abba kellene hagynia. Számára ez részben szórakozás, részben rekreáció, részben plusz jövedelem is. Dávid egy hitelt fizetett vissza ebből a pénzből - igaz, a hitel fele egy új biciklire ment el. Egykor mindketten bicikliversenyzők voltak, a feladat ezért is testre szabott a számukra – a bicikli szinte hozzájuk nőtt.
