Egy hónappal ezelőtt nevezték ki a Szerbiai Rádió és Televízió (SZRTV) új igazgatóbizottságát. Elnökévé Slobodan Marković egyetemi tanárt választották, a bizottság tagjai pedig Zoran Popović és Žarko Trebješanin, szintén egyetemi tanárok, Vojislav Stanovčić akadémikus és Dušan Stojanović közgazdász. Kissé furcsállom, hogy közöttük nincs egy tévés újságíró sem, arról pedig nem is beszélek, hogy egyetlen egy nemzeti kisebbségnek sincs képviselője, de nem akarok szőrszálhasogató lenni, és jegyzetem témája egyébként sem ez, hanem a bocsánatkérés.
Az SZRTV igazgatóbizottsága ugyanis bocsánatot kért Szerbia és a szomszédos országok (melyek? – kérdés tőlem) állampolgáraitól, akik a kilencvenes években a csatorna műsorain keresztül „rágalmazásoknak, sértegetéseknek, valamint olyan tartalmaknak voltak kitéve, amelyek a mai jogi értelmezés szerint gyűlöletbeszédnek minősíthetők”.
Szép megfogalmazás, látszik, hogy egyetemi tanárok írták. „A mai jogi értelmezés szerint” meghatározás pedig különösen tetszik. Mert ugye a tegnapi jogi értelmezés szerint lehetett háborúra uszítani, szidni a más nemzetiségeket határon innen és határon túl is, szendvicseket osztogatni nekik, nehogy később arra panaszkodjanak, hogy üres kézzel űzték ki őket saját otthonaikból…
Az SZRTV, és nemcsak az, hanem tartományi leányvállalata is, de ha nem maradunk csak a tévéknél – ugyanis volt belőlük még bőven –, a napilapok zöme teljes mértékben kiszolgálta a kilencvenes évek szerb politikai, gazdasági és értelmiségi elitjének szélsőséges nacionalista politikáját, beleértve az egyetemi tanárok és akadémikusok jelentős részét is.
Akik ezt nem tették – mert voltak bátor kiállású lapok, szervezetek, egyének –, azokat hazaárulással vádolták. Sajnos, volt rá példa, hogy a médiában, de elsősorban az SZRTV-ben a másképpen gondolkodók ellen elhangzott uszítás végzetes volt a számukra.
Természetesnek tartom, hogy egy remélem letűnt, rémtettekkel teli kor után az új politikai, gazdasági és értelmiségi elit elnézést kér mindazért, amit elődeik tettek. Igaz, elsősorban azoknak az embereknek kellene elnézést kérniük mindannyiunktól, akik ezeket a rémségeket tették velünk, de csak az együgyű ember várhat el tőlük ilyen gesztust.
Helyettük is megtette az SZRTV igazgatóbizottsága. Azt azonban nem tudom, hogy erre a bocsánatkérésre miért kellett tizenegy évet várni. És a többi média, a VRTV, a Dnevnik, a Politika, a Novosti, a NIN, a kisebbségi lapok közül is néhány, és sorolhatnám még, de nem teszem, mivel e jegyzet kerete behatárolt, ezek a médiumok, az ott dolgozók mikor kérnek elnézést mindazért, ami a „mai jogi értelmezés szerint” gyűlöletbeszédnek minősült a kilencvenes években közölt műsoraikban, írásaikban? Nemhogy elnézést nem kérnek, hanem lépésről lépésre, lassan, szinte észrevétlenül pozícióba hozzák azokat az embereket, akik annak idején a háborús propagandát kiszolgálták.
De miért ne tennék, amikor az SZRTV élén is egy ilyen ember áll. A közszolgálati televízió igazgatóbizottsága ezen állapot miatt is elnézést kért a polgároktól. Pontosabban azért, mert egy olyan ember áll az élén, aki sem szakmailag, sem képzettség tekintetében nem felel meg egy ilyen felelősségteljes posztra. És nemcsak azt állapította meg a bocsánatkérésben, hogy a jelenlegi igazgató nem való a közszolgálati televízió élére, hanem azt is, hogy sajnos mandátuma végéig, ami még több mint három év, ott is marad. Ezzel a mea culpával sem tudok egészen azonosulni. Tudom, hogy az említett tévé igazgatóját a köztársasági parlament nevezi ki, de az igazgatóbizottság nem indítványozhatja menesztését? Még akkor sem, ha esetleg ez nem felel meg a „mai jogi értelmezésnek”?
Mindent összegezve a sejtelmem az, hogy egy újabb színjáték részesei vagyunk. Politikai színjátéké.
Havi ötszáz dinárért.
Már aki kiváltja a bérletet.
Jelentem: én nem fogom.
