Ratko Mladićnak a Hágába való elszállítását megelőző néhány nap alatt hírek és mendemondák özönét zúdították ránk. Földiepret kért. Hihető, hiszen sohasem fosztotta meg önmagát a földi örömöktől, még akkor sem, amikor katonái éheztek. Televíziót kért. Hihető. A közszereplést, a pózolást annyira kedvelő tábornok bizonyára örömét lelte abban, hogy ismét a figyelem középpontjába került, a főszereplő mezében tetszeleghetett. Nem mulasztotta el a török sorozat egyetlenegy folytatásának megtekintését sem.
Ez már képtelenség. Álhír. A színészi tehetséggel megáldott hadvezér nagyszámú hazai és külföldi operatőr kamerái előtt közlegény módjára izzadságtól gyöngyöző homlokát zsebkendő helyett karjával törölte le, majd elhangzott hírhedt napiparancsa: „Ütött a bosszú órája, vérünket ontották a török pasák, janicsárok, megtoroljuk a történelmünk során az ellenünk elkövetett összes gonosztettüket. Irány Srebrenica!”
Bár ez az alpári kézmozdulat lenne a legnagyobb vétke: noha tudásával, szorgalmával nem tűnt ki az iskolában, csak jeles eredménnyel fejezte be a katonai akadémiát is, annyit bizonyára tudott, hogy a völgykatlanban nincsenek többé sem agák, sem a szultán katonái, sem pedig törökök, s akik ellen irtóháborúra buzdított, nem mások, mint mohamedán hitre áttért szlávok.
Immár belesodródva a valós elemeket tartalmazó és nélkülöző sajtójelentések és nyilatkozatok labirintusába, ne tántorodjunk meg, kutassuk a kiutat. Az államfő, több miniszter, ügyészek, rendőrtábornokok azt bizonygatták, hogy először fedezték fel Mladić rejtekhelyét, a hatóság korábban is töretlenül azon fáradozott, hogy elcsípjék, s az igazságszolgáltatás színe előtt adjon számot tetteiről.
Nem merném vállalni az egybecsengő állítások hitelességét bizonyító okmány aláírását. Két legközelebbi hozzátartozóm ugyanis ahhoz az újvidéki ötfős csoporthoz tartozott, amelyet még 2001 decemberében munkafeladata Belgrádba szólított, s a Banovo Brdo városrészben parkolt le autójával. Mintha földből bújtak volna elő, polgári ruhás rendőrök többszörös gyűrűje vette őket körül. Az elhúzódott alapos motozás, igazoltatás, úti céljuk minden részletére kiterjedő faggatás, az autó tüzetes átkutatása után hozzáláthattak a munkájukhoz. Mármint a feltartóztatottak.
Természetes, hogy a nagyfokú éberség firtatásával az átlagpolgár nem zaklathatja a hivatalos közeget. A helybeliek már közlékenyebbnek bizonyultak. Suttogva azt válaszolták, hogy a körözött tábornok, akinek elfogása érdekében az egész világmindenséget, sőt még ennél tágabb teret is felforgattak, ennek a városrésznek a lakója. Gyakran látható az utcán, a boltban, a piacon, a kávéházban, olykor megjelenik a fővárosi kaszárnyákban is, továbbá a Blagoje Parović utca ez és ez a házszámú villájának (kastélyának) közelében lévő kisvendéglőkben. Időnként ellátogat a topčideri temetőbe, leánya sírhelyéhez.
A bizalmas értesülést később megerősítette egy fővárosi napilap, egyértelműen megcáfolva a hivatalos változatot. Az már nem újsághír, hogy a családi tragédia a tábornokot a boszniai háború idején sújtotta, amikor egyesek nemzeti hőst magasztaltak személyében, mások pedig emberéletek esztelen feláldozójának, bomlott elméjű tömeggyilkosnak tekintették. Egyetemista lánya az utóbbiak csoportjához tartozott, s öngyilkos lett.
Az előbbiekhez szorosan kapcsolódik az a hiteles hír, hogy Zoran Stanković nyugalmazott tábornok, egészségügyi miniszter felkereste zárkájában Mladićot. Erélyesen cáfolta, s rosszindulatú koholmánynak minősítette azt, hogy valaha is kezelte az őrizetest. Ha hitelt is adunk szavainak, az nem kérdőjelezhető meg, hogy baráti szálak fűzték őket egymáshoz, s a patológus a tábornok bizalmát élvezte. Ezt alátámasztja az, hogy őt kérte fel lánya holttestének boncolására.
Mielőtt még kinevezték volna miniszternek, Stanković élő adásban azt mondta, ha az utcán összefutna a szökevénnyel, nem jelentené fel. Tudatában volt annak, hogy ezzel megsértené a törvényt, hiszen egy körözött tartózkodási helyéről polgári kötelesség értesíteni az illetékes szerveket. Ugyanebben az adásban azt tanácsolta Mladićnak, hogy lője főbe magát. Nem alaptalanul sokan szemére vetették: orvosi esküjét sértette meg azzal, hogy öngyilkosságra buzdított.
Mivel személyesen erősítette meg Slavica Đukić-Dejanović, a képviselőház elnöke, elmeorvos, hogy zárkájában meglátogatta Mladićot, nincs okunk kételkedni szavaiban. Az is helyeselhető, hogy orvosi esküjére hivatkozva elzárkózott az őrizetes szellemi állapotának értékelésétől. Nem tőle várható a válasz, hogy megbomlott-e Mladić elméje.
Erre közvetve következtethetünk abból a naplóból, amelyet az érintett lakhelyén koboztak el. Feljegyzései tanúsítják, nem hitte el, hogy leánya önkezével vetett véget életének. Felkeresett egy kuruzslót, s hitelt adott a szavainak, hogy a leánya gyilkosság áldozata lett.
Még csak nem is sejthető, mivel érdemelte ki Ljiljana Bulatović hírhedt háborús uszító, fajgyűlölő, hogy tiszteletét tehette a belgrádi zárkában. Talán csak nem azzal, hogy a letartóztatottról írt vaskos könyvében makulátlan tisztként, a nemzeti ügy szeplőtlen védelmezőjeként, a világtörténelem egyik legkiválóbb stratégájaként ábrázolta?!
Nem tartozott a látogatók sorába Ljubodrag Stojadinović nyugalmazott vezérkari tiszt. Könyvében megkérdőjelezte egykori évfolyamtársának katonai képességét. Azt írta róla, nem ismerte fel, hogy az 1200 km hosszan kígyózó front tarthatatlan, sem azt, hogy a horvát és a bosnyák csapatokat felfegyverezték, ütőképesek, nagyszabású hadműveletet indíthatnak. Azokban a drámai órákban, amikor katonái fegyvereiket eldobálva, fejvesztve menekültek, Banja Luka eleste órák kérdésének tűnt, a bábállamot összeomlás fenyegette, Mladić irracionálisan nagy betűkkel ezt jegyezte le: „ELUTASÍTANI A BÉKESZERZŐDÉST, MEGNYERNI A HÁBORÚT!”
A valós és az álhírek, a nyilatkozatok, a sajtóértesülések özöne egyvalamit szóra sem méltatott: azt, hogy Mladić útját tömegsírok, lerombolt városok, kifosztott, felperzselt települések, könny, vér, szenvedés jelezte.
Ne hozzunk elhamarkodott ítéletet, a hágai törvényszék hivatott annak megítélésére, mit tett, s mit mulasztott el Ratko Mladić.
