Szombaton, június 4-én emlékezünk meg a nemzeti összetartozás napjáról. A trianoni békeszerződést követően a Délvidéken mintegy 420 ezer magyar kényszerült kisebbségi sorsba. Sokan vélik úgy, hogy közösségünk a máig nem heverte ki a trianoni traumát. A Délvidék elcsatolása után az értelmiség és a középréteg nagy számban hagyta el ezt a vidéket. Kevesebb mint három évtizeddel az ország megcsonkítása után újabb tragédia érte a délvidéki magyarságot: a második világháború őrületében ezreket végeztek ki. És ezzel még nem ért véget a közösségünkön ejtett érvágás: Jugoszlávia szétszakadása, vagyis az ezzel párhuzamosan zajló háború miatt több tízezer délvidéki magyar hagyta el otthonát.
A nemzeti összetartozás napja alkalmából dr. Korhecz Tamással, a Magyar Nemzeti Tanács elnökével beszélgettünk a délvidéki magyarság nemzettudatáról, szellemi és gazdasági erőnlétéről.
Több alkalommal is hallhattuk Öntől a megállapítást, hogy a délvidéki magyarság nem halálra ítélt közösség. Mivel támasztaná alá ezt az állítást?
– Szinte nap mint nap meggyőződök idézett állításom igazáról. Többek között a közösség önbecsülésének erősödésében és közösségünk, illetve intézményrendszerünk fejlődésében érhető ez tetten. Az állítás megfogalmazásában az is közrejátszik, hogy szerintem egyre inkább érezhető, hogy a kilencvenéves poszttrianoni időszak nehezén túl vagyunk. Ami az önbecsülést illeti, úgy érzem, hogy Délvidéken korábban jellemző nagyon komoly megaláztatás, háttérbe, illetve peremre szorulás, egzisztenciális bizonytalanság után a XXI. század első évtizedének második felében elindult egy olyan folyamat, amely során a magyar közösség elkezdte felismerni, hogy magyarként ezeréves szülőföldjén jövője van és érdemes magyarnak lenni. A délvidéki magyarság kezd hinni abban, hogy közösségünk önerőre támaszkodva is képes megmaradni. Ennek fényes bizonyítéka az MNT ilyen formán történő létrejötte, a magyar emberek önkéntes feliratkozása a magyar választói névjegyzékre és nagyon sok más apró jelet sorolhatnék még fel ehhez kapcsolódóan. Az utóbbi évtizedben több minőséges oktatást biztosító intézményt hozott létre a közösség önerőből és erre méltán lehet büszke az egész Kárpát-medencei magyarság. Az oktatási intézmények mellett megemlíteném a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetet is, amely szintén egyedülálló a Kárpát-medencében, vagy új, hivatásos magyar színházainkat, amelyek szintén az ezredforduló után jöttek létre, és amelyek szakmai sikereire a szerbiai kulturális közvélemény is odafigyel. Mindez mellett ne feledkezzünk meg a Pannon RTV-ről sem, amely a semmiből jött létre, mára viszont már 10 és 10 ezer nézője, illetve hallgatója van. Ha mindezt egymás mellé sorakoztatjuk, akkor azt látjuk, hogy a délvidéki magyarság nem haldokló, hanem építkező, fejlődő közösség, amely a régi értékek megőrzésével új értékeket hoz létre. Demográfiailag szintén nem állunk olyan rosszul. A magyar közösség Délvidéken még ma is nagyjából akkora létszámú, mint a dél-tiroli németség, vagy a finnországi svédek, ezek pedig két nagyon markáns nyugat-európai kisebbségi közösség, amelyek életképesek és politikai tényezőnek számítanak az adott országokban. Az igaz, hogy közösségünk korfája rossz, de még a mai napig is minden tizedik vajdasági első osztályos magyar nemzetiségű és anyanyelvén kezdi meg tanulmányai. Ezzel azt szeretném mondani, hogy mi még száz év múlva is jelentős hányada leszünk Délvidék lakosságának. Tévednek azok, akik élve temetnének el minket és akik szerint ötven év múlva elfogy a délvidéki magyarság. Erről szó sincsen. Ez a nevetséges és rosszindulatú kijelentés csak arra való, hogy elvegye az emberek kedvét és rájátsszon a hagyományos magyar kishitűségre, illetve borúlátásra. Visszakanyarodnék kijelentésemhez, hogy túl vagyunk a poszttrianoni időszak legfájdalmasabb állomásain. Túléltük ezt az időszakot, tényezők maradtunk, a Tisza mentén és Észak-Bácskában a mai napig többséget alkotunk. Most már csak kedvezőbb körülményekre számíthatunk. Az európai integráció folyamán egyértelművé vált, hogy ha a határokat nem is változtathatjuk meg, egyre inkább lehetővé válik majd, hogy a Kárpát-medencei magyarság az élet rengeteg területén egységes legyen. Ennek szimbolikus, és egyben közjogi megnyilvánulása az állampolgárság, valamint a nemzeti összetartozás törvénye, amelyek függvényében revizionizmus nélkül egyesül a magyar nemzet. Mi az MNT-ben ennek a folyamatnak minden gazdasági, oktatási és tudományos folyamatát felkaroljuk. Azt szeretnénk, ha az emberek jól érezhetnék magukat szülőföldjükön, anélkül hogy ez a terület közjogilag valaha Magyarországhoz tartozzon, de kulturális, oktatási és munkaerő-piaci értelemben teljesen megszűnjenek a határok és az, ami természetesen összetartozik, tartozzon össze a jövőben is.
Stratégiáival az MNT egyben a közösség szellemi és gazdasági peremre szorultságán igyekszik javítani. Hogyan látja a következő tíz évben a vajdasági magyarság helyzetét, tekintettel számbeliségére és szellemi kondícióira?
– Úgy gondolom, hogy ha az MNT és velünk együtt a közösség a következő tíz évben jól sáfárkodik azzal a hatalommal, lehetőségrendszerrel, közmegbízatással, amivel rendelkezik, akkor oktatási rendszerünk tekintetében produkálhatunk majd egy nagy előrelépést. Meg vagyok róla győződve, hogy ebben a tíz évben jelentősen növelhetjük közösségünk képzettségi szintjét, megnöveljük a diplomás magyarok számát és ezzel javítjuk közösségünk munkaerő-piaci helyzetét, kedélyállapotát és erőnlétét. Abban is bízom, hogy megerősödik az MNT által alapított és igazgatott oktatási, valamint kulturális intézményrendszer. Ezen keresztül abban reménykedek, hogy jelentősen megváltozik és tovább javul közösségünk önbecsülése, leáll az asszimiláció folyamata, vagy esetleg kétirányúvá válik, amelynek függvényében egy vegyes indentitású ember számára ugyanolyan vonzó lehet a magyar identitást választani, mint a szerbet. Abban is bízom, hogy az uniós csatlakozással elindulnak majd olyan kétirányú mozgások, amelyek csökkentik azokat a kötöttségeket, amelyeket ha csak fejben is, de magukban hordoznak az itt élő magyarok. A számbeliséget illetően: amíg nem tudunk változtatni a születés és az elhalálozás közötti arányokon, addig továbbra is jellemző marad az elöregedési folyamat. Mi azt szeretnénk, ha az előbb részletezett pozitív változások segítenének visszaállítani a családi értékeket, hozzájárulnának a nők helyzetének a megerősítéséhez és fokoznák a gyermekvállalási kedvet. Az MNT-nek ehhez kapcsolódóan aránylag kevés eszköz van a kezében, de ezekkel arra szeretnénk sarkalni az embereket, hogy érezzék a perspektíva esélyét és ennek függvényében könnyebben vállalkozzanak a házas- és családi életre. Ehhez természetesen az államnak is sok területen kellene lépnie.
Ön szerint milyen mértékű a nemzettudat közösségünkben?
– Itt is egy pozitív folyamat tanúja vagyok. Azt látom, hogy felértékelődik a magyarsághoz tartozás. Ez egyrészt az itthoni, másrészt pedig az anyaországi események következménye. Magyarország presztízsének felértékelődésével a magyarsághoz való tartozás presztízse is felértékelődik. Magyarországon is gond van az emberek önbecsülésével, de ott is elindult egy pozitív folyamat ezen a téren. Akkor beszélhetünk majd sikerről, ha az emberek azt kezdik érezni, hogy jó magyarnak lenni. Ha nem csupán szimbolikus értelemben érzik ezt, hanem azt tapasztalják, hogy magyarságunkból kézenfekvő, használható eredmény is származhat. Amikor a beiskolázási kampányt folytattuk, akkor nem azt mondtuk: „Vállaljátok, hogy magyarok lesztek. Mondjatok le karrieretekről, kényelmetekről, érvényesülésetekről azért, hogy magyarok legyetek, mert ez egy óriási dolog és lelketekben ott kell lennie”. Nem ezt mondtuk. Felsoroltuk azokat az előnyöket, amelyekhez csak akkor juthatnak az emberek, ha vállalják magyarságukat és a magyar nyelvű oktatást. Ha egymás mellé rakjuk a tényeket, akkor egyértelmű, hogy ebből csakis előnyt lehet kovácsolni.
Volt időszak, mint mondjuk a múlt század kilencvenes évei, amikor az anyaországi támogatás létfontosságú volt. Ez a támogatás tartotta életben rendezvényeinket és intézményeink, szervezeteink egy részét. Milyennek látja most a magyar–magyar kapcsolatokat és hogyan lehetne ezt a kapcsolatot élőbbé tenni?
– Valóban, az emlegetett időszakban bizonyos intézmények, rendezvények és magánszemélyek túlélését szolgálták ezek a támogatások. A kétezres évek óta arra törekedtem, hogy ezen a téren változzon a szemlélet. Az ezredfordulótól kezdve nem szabadott ugyanazon a módon gondolkodni, mert már nem a túléléshez volt szükség az anyaországi támogatásokra. Megpróbáltam úgy hatni a támogatási rendszerre, hogy Magyarország olyan dolgokat támogasson, amelyek egyértelműen az intézményfejlesztést szolgálják. A másik elv, amit szorgalmaztam, hogy ne Magyarország pénzeljen teljes egészében dolgokat, hanem csak a hiányzó összegeket pótolja, vagyis többletet biztosítson. Ez az elv érvényesült mindkét tehetséggondozó gimnáziumunk esetében is. Össze kell fogni a különböző támogatásokat, az önerőt, a különböző hatalmi szinteket és a magyar támogatást. Én így képzelem el ezt a partnerséget az anyaországgal.
