A kovácsműhelyeket általában a falvak szélére telepítették, hiszen a kovácsmesterség „tüzes” foglalkozás, ami könnyen okozhatott balesetet is. Ráadásul helyigényes szakma: a kuncsaftok lovainak, szekereinek térre volt szükségük. Sok ember megfordult itt, a dohány elterjedésével pedig még inkább a falusiak gyülekezője lett a kovácsműhely, mert ott mindig pipára lehetett gyújtani, itt beszélték meg a világ folyását – a kovács tudása, bölcsessége, tanácsadó szerepe ebben gyökerezik. Sok népnél fontos tanácsadó volt a kovács, hazánkban is többfelé a falu eszének tartották.
A kovács és patkolókovács azonban főleg a paraszti munkaeszközök készítésével és javításával, lovak, tehenek patkolásával, szekerek vasalásával foglalkozott, és többnyire közülük kerültek ki a paraszti munkaeszközöket újító, feltaláló emberek is. A mesterség családon belül sokszor nemzedékeken át öröklődött.
Az óbecsei Csábi József is az édesapja mellett kezdte űzni a mesterséget: parasztkocsikat javítottak, később gumikocsikat (speditőröket), valamint lóvontatású kapálóekéket, boronát és sok mást készítettek. A patkolókovács szakmát is gyakorolták, a lovakon kívül szamarat is patkoltak, tehenet körmöltek. A műhelyben kiváló féderes kocsik is készültek, az egyikkel 1968-ban a szabadkai kisiparosok kiállításán aranyérmet nyertek. „Valamikor 37 fiákeros volt a városban. Amikor privát lett az apám, azt mondta a mestere: János, ha te elmész, holnap beadom az ipart. Tudta, hogy a fiákerosok mind eljönnek hozzá, olyan szép munkát adott ki a keze közül. Ha a ló rúgott, mint a villám, ő akkor is megvasalta” – meséli a mester.
Abban az időben, amikor a földművesek még lovakkal dolgoztak, akár 10-15 lovat is megpatkoltak egy nap alatt. Manapság már nem sok igásló van, Csábi József elsősorban versenylovakat patkol és vastárgyakat, szerszámokat javít. „Ma például hoztak két silkét meg két kapát – mivel bognár már nincs Óbecsén, megcsináltam a nyelét is….”
A kovácsműhely – amelyet rendszeresen látogatnak diákok, és ahova gyakran betérnek járókelők, turisták is – 1939-ben épült, amikor Csábi József született. A szentélyként tisztelt műhely azóta sem sokat változott: a bejárattal szemben a kohó, felette füstsátor vezeti ki a gázokat a kéménybe. Egykoron a kohóhoz csatlakozott a fújtató, amit kézzel vagy lábbal hajtottak, ezt ma már elektromos ventilátor helyettesíti. A falakon sorakoznak a régi fogók, szorítók, vésők, különböző méretű patkók. A műhely közepén áll a kovácssatu és az üllő. A kovácsok legjellegzetesebb szerszáma persze a kézikalapács, amit vasverőnek vagy öregverőnek is neveztek – ebből is több mint tíz, különböző súlyú sorakozik a fal mellett.
A patkoláshoz külön szerszámai vannak a mesternek, ezek a patkolókés, a körömvágó, a fogók, a reszelők, a hafling, a falc, a patkolókalapács és a különböző méretű patkószögek.
Amint belép a műhelybe, Csábi József arca felderül, hiszen gyerekkora óta szereti a munkáját. Papírforma szerint 1953. október 1-je óta űzi a mesterséget, ekkor még csaknem 20 kovács volt Óbecsén, most csak ő maradt. 1964 januárja óta egyedül viszi a műhelyt, az utóbbi években Tóth Jóska, a volt zsoké a lovak patkolásánál segít neki: „Öt sarokra nem mindenki tud ám patkót csinálni! Nagyon jól ismertem a versenylovakat, mindegyikre egyedi patkót készítettem. Az óbecsei Jezerón lévő ménesen kívül patkoltam zobnaticai és karađorđevói versenylovakat is, és évekig voltam a belgrádi lóversenypálya ügyeletes kovácsa. Overdose-t, a magyar sztárlovat sem kellett volna Angliába vinni kezelésre...”
1998 óta nyugdíjas, de azóta is fáradhatatlanul dolgozik. Azt mondja, addig csinálja, amíg bírja erővel, bár a látása már nem a régi, érintéssel pontosan érzi, hogy áll a szög… Két lánya és három fiúunokája van, még a legkisebben reménykedik: talán lesz utánpótlása a kihalófélben levő mesterségnek.
