Már messziről látom, hogy az az oroszlánsörényű leányzó, mai szóhasználattal csaj, pont felém tart, ugyanazon a nyomvonalon igyekszik, amelyiken jómagam, s előre fontolgatom magamban, ki fog kerülni: ő kegyeskéje vagy én? Természetesen az utóbbi tért ki az előbbi elől, a frontális összeütközést elkerülendő. Ahogy elviharzott mellettem, éppen akkor egy akkorát ásított, mintha abban a pillanatban ébredt volna fel még álmából, szájacskáját akkorára tátva, hogy ha egy kicsit megerőltetem kíváncsiságomat, leláthattam volna bájos szájüregén keresztül gyomrának, sőt a belecskéinek fondorlataiba.
De sietett tovább. Én meg a vállam felett visszapillantottam távolodó, karcsú virágszál alakjára és elszontyolodva állapítottam meg magamban, hogy a hölgyike nem hogy visszaköszönt volna (mert én odamorogtam neki valamit), ám még csak észre se vett, illetve ha mégis, egyszerűen átnézett rajtam, semmibe vett, mintha nem is léteznék.
Ez egy kicsit, megmondom őszintén, egy kicsinykét rosszul esett, fájt.
Amikor még egymás felé tartottunk, volt időm szemrevételezni, persze csak úgy kutyafuttában, mindenekelőtt oroszlánsörénye tűnt fel, a keblén egy lenge, világos blúz vagy ingecske lebegett, a lábán harisnyanadrág, melyet a köldöke és az ágyéka bájaként rövidke szoknya szegélyezett, a lábán nehéz, magas szárú kommandós csizma, mindkét füléből pedig hanghordozó huzal lógott alá, nem valószínű, hogy Liszt-rapszódiát hallgatott s még csak a Kislány a zongoránál kezdetű dalt se, mert koránál fogva – lehetett a lányka úgy tizenhét, tizennyolc éves – rég kinőtte mindkettőt.
Azt pedig még meg sem tanulta, hogy ha az utcán vagy bárhol másutt beleütközik egy aggastyánba, egy zavart, halk boccsal kérjen bocsánatot.
Érzékeltettem már, hogy a köszönésemet se fogadta, a füldugói talán meg se engedték, hogy ráhangolódjék keresetlen mormolásomra.
Szó nélkül elsuhant mellettem, pillantásra se méltatott, s ha az utolsó pillanatban nem térek ki előle, vastag talpú, nehéz bakancsaival a pitonba tapos.
Vagy talán mégse?
Talán mégse egészen olyanok a mai fiatalok (akiknek egyik képviselőjével találkoztam az imént), mint amilyeneknek látjuk s ezek alapján ítéljük meg őket. S vajon ítélkezhetünk-e? Szüleik, nagyszüleik, dédszüleik vagyunk, vajon rászolgáltunk-e eme nemes rangra? Oktattuk, avagy inkább csak kioktattuk őket, mert a kettő ugye nem ugyanaz.
Olykor mintha ferdén néznénk rájuk, fejcsóválva figyeljük mozgolódásaikat, nehéz bakancsaikat, hajmeresztő frizurájukat, pólóikat, műfoltos farmerjeiket, rongy vállszatyraikat.
Mit cipelnek bennük s önmagukban?
Ha úgy látjuk, hogy átnéznek rajtunk, annál inkább vegyük őket mi, leírtak szemügyre, s jusson eszünkbe, hogy annak idején mi is megőrültünk a csőnadrágért és a bubifrizuráért.
