Zsinórral nyakba akasztható örökíróval jegyzetelek, még a sportrovatunk akkori szerkesztője hozta ajándékba Szarajevóból, persze nem csak nekem, a többi kollégának is, akik nem juthattunk el a XIV. téli olimpiai játékokra. Az írószerről hiányzik ugyan Vučko, az embléma, ennek ellenére félretettem, megőriztem, ritkán használom. Igaz is, akkortájt, a Nagykikinda és Szabadka közötti útvonalon az olimpiai láng Zentán is áthaladt – megcsodáltuk, megtapsoltuk. Bosznia-Hercegovina fővárosában ott voltam viszont néhány évvel később, az első szabad parlamenti választások alkalmával. Az újságírók és fotósok hada előtt jelent meg derűs és barátságos arccal Karad žić, Izetbegović, meg a horv át pártelnök (a nevét azóta elfelejtettem), egyszóval ekkor még nem sejlett, rövidesen mi fog történni. A városban sétálva igazított el valaki a betonjárdán két bemélyedést szemlélve: ezek Gavrilo Princip lábnyomai. Itt állt, amikor a trónörökösre lőtt. Kipróbáltam, s akkor jöttem rá, Gavrilo balkezes lehetett, miként én is, később egy korabeli rajzot látva beigazolódott: valóban a bal kezében tartotta a fegyvert. Történt tehát, hogy Gavrilo Princip ( a Mlada Bosna nevű boszniai szerb csoport tagjaként) 1914. június 28-án (Szent Vid napján) délelőtt elsütötte fegyverét, a második autónál, abban utazott ugyanis Ferenc Ferdinánd főherceg és felesége, Chotek Zsófia grófnő, Potiorek tábornokkal és Harrach gróffal, az autó tulajdonosával.
Újdonsült szarajevói ismerősnőmtől kérdeztem nemrégiben, véletlenül, hogy ne szakadjon meg a beszélgetés fonala, hogy mi van Princip jelképesen betonba ágyazott, de a helyszínt pontosan jelölő lábnyomaival. Betemették – volt a válasz. Bizonyára a bosnyákok, gondoltam, s talán firtattam is, de mindez nem lényeges; el kell fogadnunk, bizonyos időszakokban az egyik nép igyekszik eltörölni a másik nép szimbólumait, hagyományait. A düh által kiváltott „elégtétel”, amely ott mardossa minduntalan a közös történelmünket. Tükröződik ez persze történelemkönyveinkben is; most olvastam a Danas c. napilapban, hogy a szerb történelemkönyvek Gavrilo Principet merénylőnek minősítik, a bosnyák tankönyvek pedig terroristának.
Mindenesetre furcsa alakzat ez a Bosznia-Hercegovina, vagy ahogyan egyesek állítják, Európa legbonyolultabb vidéke. Akik jártunk ott, egy darabig csak a szavakat ízlelgettük: dzsámik, medreszék (főiskolák), bezisztánok (bazárok), karavánszerájok (szálláshelyek). Tény, hogy ez a terület négy évszázadig (az osztrák–magyar okkupációig) az Oszmán Birodalom kötelékébe tartozva mindig is sajátos, sokarcú alakulat volt. A bölcs török hatalomnak volt érzéke a pluralizmushoz, ezért már kezdetben (és később is) szabad kezet adott a meglévő, katolikus és görögkeleti egyházi szervezeteknek, meghagyván nekik kolostoraikat és birtokait. Tisztában voltak azzal, hogy az egyéni érvényesülés amúgy is az iszlám felé hajtja a többséget; s nem csak a nagybirtokosok látták ebben tulajdonuk megtartásának zálogát, hanem a viszonylagos önállóságot élvező parasztok is, akiket nem kötött törvény a földhöz. S az már egészen más – későbbi – történet, hogy a muzulmánok nemzeti identifikációja a körülmények folytán, valamint a szerb és a horvát asszimilációs törekvések miatt (különösen a törökök visszavonulása után) más tempóban és más utakon haladt. Homogén közösségben is ügyesség szükségeltetik a konfliktusok feloldásához, több összetevő esetében még inkább. Ivan Lovrenović A régi Bosznia című kitűnő esszéjében mutat rá, hogy a közös etnikai eredet és nyelv ellenére a mindent átfogó vallási keretek között három kulturális áramlat fejlődött ki: a muzulmán, a török-iszlám kultúra domináns jegyeivel, a szerb, mely a bizánci és ószláv hagyományokhoz kötődik, valamint a horvát, amit a nyugati-keresztény tradíciók és modellek fémjeleznek.
Tanulság nincs. 1519-ben, mindössze néhány hónappal Gutenberg első nyomdája után Goraždén, tehát Boszniában is nyomda nyílik, de az ígéretes (kulturális) kezdet elakad, a határőrvidék erre-arra hányódik, s az idők múltával csak a politikai feszültségek sokasodtak. Lovrenović szerint azok valódi és végleges lecsillapulását „csak egy olyan kortól lehet várni, amelyben az ideológiai-politikai kritérium helyett a civilizációs pluralizmus kritériuma fog dominálni”. S ekkor talán már a láb- és egyéb nyomokat sem kell majd eltüntetni.
