Most, hogy folyamatban van a kenyérgabona betakarítása, elsőként a részaratók ugranak be, talán azért, mert egy rövid ideig jómagam is ezeknek a kenyerét ettem.
Terigetőként kezdtem, de belekóstoltam a marokszedésbe is, jóllehet ez elsősorban a lányok, asszonyok szakterülete volt. A marokszedés abból állt, hogy az arató, tehát a kaszás által levágott rendet marokba, illetve nyalábba kellett szedni egy erre való szerszámmal, a kukával, hogy aztán a terigető által leterített kötélbe helyezzék, amit majd a kévekötő kalangyába szorít. A bekötött kévéket estefelé keresztekbe rakták; a kereszt tetejét papkévével zárták le, ezután került kézbe az úgynevezett nagybőkő, a nagygereblye, amivel az elhullott kalászokat terelte egybe a terigető legényke. A napot a részaratók kora reggel kötélcsinálással kezdték (kitépett búzaszálakból fonták), majd reggeli után nekiálltak a rendnek. Így arattak mifelénk vagy hetven évvel ezelőtt, amikor ugyan már jó ideje aratógépek is kalimpáltak a búzatáblákon, de az aratócséplőknek, kiváltképp ezeknek az óriásoknak, a háromszáz lóerőseknek hírük-havuk se volt a tornyosi és a kisoroszi határban. Ehhez még csak annyit, hogy a részaratók leginkább tizenegyedén dolgoztak: minden tizenegyedik kereszt az ő bérük, részük volt.
Ma, alig három emberöltő után a részaratásnak egészen más vetülete van. A gabonatermés és termesztés hasznából több szegmentes részesül: gabonatároló tulajdonosok, malmok, pékek, mindennek előtt azonban a spekulánsok és fölvásárlók. Talán épp ezek az utóbbiak azok, akik korunk legmarkánsabb részaratói. Akik a kezükben tartják a kereskedelem ezen területét, amelyből egyenesen következik, hogy a mezőgazdaság szóban forgó szegmentumából eredő haszon, részesedés is az ő mellényzsebükben landol.
A szántóvetők, a parasztok Ádám és egyéb földi nagyságok óta a saját verejtékük csurgatása árán, a szabad ég alatt megteremtenek valamit, kenyérgabonát, aminek az értékét, az árát nem ők szabják meg, hanem mindig mások, jó ideje a piac, a kínálat-kereslet kemény és kíméletlen törvénye, leginkább olyan „aratók”, akik nemhogy kézi kaszát, marokszedő kukát, sarlót, de még száztonnás aratócséplőt se láttak, viszont kiváló szimattal rendelkeznek és tudják, hogy még a XXI. században is a kenyér a legnélkülözhetetlenebb portéka, jóllehet nem csak ezzel él az ember, de akinek egy falat sem jut belőle, éhen hal.
Ám tudnak a nagy gabonakereskedők, a legjobb részaratók mást is. Tudják, hogy a szántóvető, a paraszt a Jóisten azon megátalkodott teremtménye, aki a földjét akkor is megműveli, beveti, a terményét learatja, betakarítja, ha mindezen küzdelem árából alig vagy egyáltalán nem részesül.
Mégsem veszíti el a hitét. Reménykedik. Ilyennek teremtette az Úr.
