Nem túlzok: örömmel nyugtáztam, hogy lebukott az embertelen cselekedetekkel gyanúsított, hosszú ideig körözött szökevény. Miért éreztem megkönnyebbülést? Ne szaladjunk a rúd elé, majd erről is szót ejtek. Egyelőre érjük be annyival, hogy ismertem, többször is találkoztunk, sőt, még társalogtam is vele. Önmagam iránti tapintatból nem fogalmaztam úgy, hogy leereszkedett hozzám.
A nem éppen hiteles tanúra, az emlékezetemre hagyatkozva, abban semmiképpen sem tévedhetek, hogy először akkor hozott össze bennünket a sors, amikor épületünk bejárata felé tartott. Feltűnést keltett. Nem az átlagosnál magasabb termete, nem is jellegzetes szakálla miatt. Addig sohasem látott egyenruhát viselt, s mögötte két erőtől duzzadó, megtermett, szintén egyenruhás fiatalember haladt. A testőrei. Képtelen helyzet. Ha ugyanis polgári ruhát viselnek, akkor ki sejtette volna, hogy egy olyan fontos személyiség szállt meg Újvidék városában, akinek biztonságára, épségére éberen ügyelni kell?!
Óvatosan elkerülve a találgatások kelepcéjét, maradjunk annyiban, hogy belépett az életembe, szomszédok lettünk. Tartózkodási helye nem maradt titokban. A televízióból és a rádióból kirúgott újságírók egy csoportja ugyanis lapot adott ki, amely terjedelmes cikkben közölte utcánk nevét, az épület és a bejárat számát. A szöveghez több fényképet is mellékeltek, az egyiken nyíllal jelölték meg azt az emeletet és lakást, amelyben feleségével, leányával, fiával és nővérével az új lakó meghúzta magát.
A szerkesztőség tagjai között viszályt szított az írás, mert a szerző csak a bejárat számában nem tévedett, viszont tévesen tüntette fel, hogy melyik emeleten és melyik lakásban tartózkodik az akkoriban már közismert személy. Az, akinek neve szerepelt a cikk alatt, kilépett a szerkesztőségből, s egy szenzációhajhász újságot adott ki. Ráérzett a publikum ízlésére. Tovább bővítette lapkiadói tevékenységét, s napjainkban sajtóbirodalom tulajdonosa, aki előtt illendő kalapot emelni.
Eljutottunk odáig, hogy azokban a zavaros években azok érvényesültek, akiket a természet különleges érzékkel áldott meg. Még a nyugalmasnak tűnő időszakban, amikor a szürke hétköznapok eseménytelenül követik egymást, érzékelik a válság előszelét. Ugrásra készen várják a vihar kitörését, tudják, mit kell tenniük, s máról holnapra mesés vagyont halmoznak fel, vagy élet és halál urai lesznek. Így történhetett meg, hogy egy rendőrtábornok cigarettacsempésznek, valutaüzérnek csapott fel, köztörvényes bűnözők halomra gyárakat, zsíros szántóföldet vásároltak fel, egy felületes újságíró pedig sajtómágnás lett.
Karriert futott be a hol raktárosként, hol segédraktárosként emlegetett szomszédom is. Előbbi életrajzi adata pontosításra szorul. Felemelkedése előtt valójában a borovói cipőgyár anyagmozgatójának feladatát látta el. Szellemi képessége abban merült ki, hogy főnöke utasítására kiadta, vagy elhelyezte a raktárban az árut.
Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy találkozásaink, beszélgetéseink során fölényesen, barátságtalanul viselkedett. Mindig mosolygott. Tekintete nem tükrözte, milyen szörnyűségekkel vádolják. Karjának mozdulatával udvariasan jelezte, hogy mint idősebb, előtte szálljak be a felvonóba. Egy békés, jó szomszéd. Amilyent csak kívánhat magának az ember.
Idősebb fiam mesélte, hogy éjfél körül összefutott vele a lift előtt. Az akkor már államfő szomszédom rárivallt testőreire:
– Futás a kilencedik emeletre! Semmilyen iskolát nem fejeztetek be, a szomszéd leérettségizett, sikeresen felvételizett az egyetemre, az apja nagyon elégedett vele, büszke rá, veletek ellentétben kiérdemelte, hogy a liftet használja.
Nem túlzott. Büszke apának éreztem magam. Az elnök tudta. Hogy honnan, az nyilvánvaló.
Miről váltottunk időnként néhány szót? Nem népek, felekezetek, egyének sorsát megpecsételő eseményekről. Nem is a nagypolitikáról.
Mintha tegnap hangzott volna el, olyan mélyen emlékezetembe vésődött az utódállamok sorsának eldöntésére összehívott londoni nemzetközi értekezlet előtti párbeszédünk:
– Elnök úr, még nincs Londonban?
– Képzelje el, elfelejtettem becsomagolni azokat a nyakkendőket, amelyeknek a viselését tanácsolták.
Annyi mindent válaszolhatott volna, de semmiképpen sem olyant, amely árnyékot vetett szellemi képességeire. De hát mi más is várható el egy anyagmozgatóból lett államfőtől.
Pontosan nem tudom, mikor költözött el. Azt rebesgették, hogy villát épített. Ezek a hevenyészett, izgalomtól sem mentes sorok nem mendemondákról szólnak. Többé nem találkoztam azzal a személlyel, akinek a nevét megvetésem jeléül nem jegyeztem le.
És ezen a ponton visszakanyarodhatunk a bevezetőben említett megkönnyebbülésre és örömre. Mert teszem fel, ha véletlenül összefutunk az Újvidék melletti hegyen, a telkem közelében, ez az írás nem jelenhetett volna meg.
Az alulírott indokolt ilyen vagy olyan távolléte miatt.
