A Giric család minden tagja egy fedél alatt él
Szerinted miért különleges a ti családotok?, kérdezem a 9 éves kislányt. A szöszke Leonóra csak némi gondolkodás után mondja: – Mert sokan vagyunk. Aztán sorolja a testvéreket, kor szerint csökkenő sorrendben: Zoli, Robi, Gabi, Dénes, Roland, Krisztián, Adrián… Pedig nem csak ezért különleges ez a bácsföldvári család: az édesapa gyengén látó, az édesanya vak, de ők tízen ezt olyan természetes állapotként élik meg, hogy a kislánynak ez mint kuriózum eszébe sem jut, amikor a választ fontolgatja.
Zoltán, az édesapa albínó, és ez az örökletes rendellenesség gyakran jár együtt a szem különböző elváltozásaival, a látásélesség csökkenésével. Mivel a hiányzó pigmentek miatt a sötét és a világos kontraszt közötti különbség csökkent, Zoltán elmondása szerint meglátja az embert húsz méterről is, de nem ismeri meg kettőről sem. Nagyítóval olvas, és sok mindent megcsinál önállóan, mert a látását az ujjai érzékenysége pótolja.
Mária harmadikos volt, amikor a tanítónőnek feltűnt, hogy a kislány látásával valami nincs rendben. Ekkor már a szemüveg sem segített, az atrófia következtében a szem ideghártyája elsorvadt. Mária tízéves korától élt azzal a biztos tudattal, hogy egy napon teljesen meg fog vakulni. Idősebb gyermekeit még láthatta, de 1995 óta teljesen vak.
A bácsföldvári magyar fiú és a szabadkai bunyevác lány Zimonyban találkozott 27 évvel ezelőtt, mindketten a vakok és gyengén látók iskolájába jártak, ott készítették fel őket az önálló életre. Zoltán a középiskola elvégzése után 24 éven át egy bank óbecsei fiókintézetében, a felesége 10 évig a Fantast szállóban dolgozott telefonközpontosként, de ő a látásával együtt a munkahelyét is elvesztette. Ma a 47 éves házaspár mindkét tagja rokkantnyugdíjas.
Zoltánnak rendkívül jó hallása és kézügyessége van, és mivel szeret főzni, a fakanál is az ő kezében áll jobban, Máriának viszont kiváló a memóriája, rengeteg telefonszámot, dátumot, adatot tud megjegyezni, és a gyerekeknek a tanulásban is ő szokott segíteni. Szinte mindig mezítláb közlekedik a házban, neki a talpa mondja meg, mikor és hol kell porszívózni, rakodni.
Mária azt mondja, ő egyáltalán nem gondol arra, hogy nem lát, tulajdonképpen észre sem veszi, és a gyerekek sem érezték meg azt soha, hogy ő nem lát – ugyanúgy ellátta őket, mint minden egészséges édesanya a gyerekét. Mária szinte soha nem ül egy helyben, állandóan jön-megy a házban, az udvarban, és előszeretettel olvas Braille-írásos folyóiratokat, ha időnként küldenek nekik Újvidékről.
Zoltán és Mária tele vannak tervekkel
A Giric házaspár először Óbecsén építette fel az életét, de onnan el kellett jönniük, amiről nem szívesen beszélnek. Kilenc évvel ezelőtt Földváron kezdtek új életet, egyedül építkeztek, tataroztak, bevezették a vizet, az áramot a házba, de a padló még nincs kibetonozva, és a falak sincsenek malterozva.
– De mi nem panaszkodunk! Kicsi házunk van, de tető van a fejünk felett, ez a legfontosabb! A konyhának még csak a falai állnak, a fürdő is részben készült el, itt most egy kis rendetlenség van… – mondja Mária, amikor körbevezet az otthonukban.
Honnan tudja?
– Egyszerűen tudom…
A családi költségvetésből persze a házra jut a legkevesebb pénz, az étkezés, az öltözködés viszi el a legtöbbet.
– Mindenünk megvan, ami más családoknak is, van tévénk, számítógépünk, néha magam is rácsodálkozom, hogyan sikerül? A gyerekek az osztálykirándulásokra is mindig eljutottak, a diákbérletekre is futotta, pedig az államtól soha semmilyen támogatást nem kaptunk. Erős akarat kell, akkor minden sikerül – mondja a családfő.
Az édesanya pedig hozzáteszi: – Amire a gyerekeknek szükségük van, arra mindig jut. Ők a mi büszkeségünk…
A fiúk is azt mondják, ők soha nem érezték azt, hogy nekik a jóból kevesebb jutna, mint iskolatársaiknak, soha semmiben nem szenvedtek hiányt. Közülük ketten ma már Újvidéken dolgoznak, ketten pedig idénymunkások, de náluk a családban nincs kötelező „beszolgáltatás”, bár önkéntes alapon ők is hozzájárulnak a családi költségvetéshez.
– Sokan meglepődnek, hogy mindketten rokkantak vagyunk, mégis normális családi életet élünk. Mi is ismerünk olyan sorstársakat, akik egész nap egy fotelben ülnek, és mástól várják a segítséget, de mi nem tudunk tétlenkedni – mondja Zoltán.
Giricéknek terveik is vannak, az udvarban ólakat építenek majd a jószágoknak, a kertben pedig gyümölcsös lesz, mert Zoltán a konyhára sokat ad. A vasárnapi ebéd náluk a biztos közös étkezés, de a mészárszékből az asztalra varázsolni a húslevesnek és a sült húsnak valót nagyon drága mulatság: csirkéből ehhez nekik négy egész kell, kenyérből néha egy napra akár 7-8 vekni is. Máskor palacsintából száz se sok.
