Felhívom rögtön a gépírónő, a lektor, a korrektor, s nem utolsó sorban a nyomdászok figyelmét, hogy a címbe foglalt első kifejezést véletlenül se nézzék el: itt szigetről lesz szó, nem pedig szikesről. Mert a kettő, kell-e mondanom, nem ugyanaz. Szikes talaj ugyan van a Pannon-tengerben, de szigetről, kiváltképp szigetekről, archipelágról nem igen hallottunk. Még akkor sem, ha Ada község neve állítólag szigetet jelent, ezenkívül nekünk, délieknek van még Gyöngyszigetünk is, de nagyobb szigetcsoportunk nincs, a legújabb jóslatok szerint azonban hamarosan lesz.
Mert lesz itt még olyan archipelágus, azaz szigetvilág, szigettenger, amilyet ez az Európa éléskamrájának szánt és teremtett Bácskaság nem pipált. (És ez a sors vár a Bánságra is.)
Ha így folytatódnak azok a trendek, amelyek a múlt év derekán túl beindultak.
Igaz, pillanatnyilag az egész csupán a szebbik arcát mutatja, s ez a falusi turizmus felvirágzásában jut kifejezésre. Úgy látszik, nagyon unták már az észak-európai népek, az írek, a finnek az alpesi lejtőket és völgyeket vendégfogadóstul és mindenestül, s ezt a turistacsömört használják most ki a szemfüles és vállalkozó szellemű bajsai meg hetényi háztulajdonosok, akik családi házukat visszavarázsolják eredeti mivoltukba, igazi tájházakká pompásítva, benépesítve az ősszülőktől hátrahagyott nyoszolyákkal, almáriumokkal és mindazzal, ami oda illő. Természetesen a mestergerendáról és a banyakemencéről sem feledkezve meg. Az udvar is felölti eredeti arcát, középen az újra „zománcozott” szekérrel, háttérben a galambdúccal és gémeskúttal. Nincs az a svéd vagy norvég turista, aki ne kukkantana be egy ilyen létesítmény minden zegébe-zugába, hiszen éppen ezért ereszkedett le délre, hogy személyes élménye legyen efelől, hogy beleszippantson egy olyan tájegység levegőjébe, amilyenről eddig még csak nem is hallott.
Természetesen nem hozhatnak létre minden bácskai, bánáti, szerémségi településen annyi etnoházat, etnokonyhával és etnohálószobával, hogy minden utcába jusson belőlük akár tíz is, mert ezáltal túl nagy lenne a kínálat, s csökkenne a kereslet, ami fölborítaná a kereslet-kínálat egyensúlyát, néhány ilyen létesítmény pedig aligha hozná meg azt a gazdasági fellendülést az összlakosság részére, amit elvárnának tőle. (És nincs is már annyi öreg cucc a pókhálós padlásokon, amivel minden tájházat föl lehetne díszíteni.)
Marad tehát a föld, az aranyat érő. Az még megmaradt. De...
Aranyat érne, ha megművelnék.
Csakhogy a szóban forgó térség falvainak az őslakossága szemlátomást és statisztikailag is elöregszik. Ennek nyomában a mind tágabb aranyat érő barázda begazosodik, közönségesen parlaggá válik.
Miközben mivé válnak a falvaink?
Itt jön a jövőbelátók főbekólintó válasza: településeink szemünk láttára gerontológiai szigetekké válnak! Ez talán majd az új-zélandi és Fülöp-szigeti turistáknak izgalmas idegenforgalmi csemegéül szolgálhat, a szóban forgó falvak maradék lakóinak viszont keserű beletörődés lészen.
Hacsak...
Hacsak össze nem szedjük magunkat.
