A humor az élet sója

Augusztus elsején, a város napján Óbecse plakettel jutalmazta azokat, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a gazdaság, a tudomány, a művészet, a sport vagy egyéb területen. Munkásságával községi díjban részesült Svetislav Travica költő, író, műfordító, Fuderer László belvárosi katolikus plébános, Dejan Stojanov pravoszláv püspöki helynök, Zavarkó Vilmos világbajnok tekéző, Rácz Szabó Irén, a dreai Lurkóház vezetője, az óbecsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör és nem utolsósorban Lajber György közíró, lapunk nyugalmazott újságírója.

Akart valaha más lenni, mint újságíró?

– Már kicsi koromban kacérkodtam az írással, az Újvidéki Rádió gyermekrádiójának voltam a kis tudósítója, írogattam a Pionír újságba, majd a Jó Pajtásba is. Ezekkel a másfél mondatos kis tudósításokkal kezdődött, mellette az iskolaújság társszerkesztője és a péterrévei önképzőkör aktív tagja voltam. Szüleim szerettették meg velem az olvasást, a petróleumlámpa fényénél először ők olvastak fel nekem. Tulajdonképpen mindig tanító akartam lenni, de a beiratkozás nem sikerült, így előbb egy szatócsboltba, majd egy fatelepre szegődtem inasnak – egyik hely sem tetszett. Végül a verbászi szerb tannyelvű élelmiszer-ipari technikumba kerültem, pedig szerbül csak annyit tudtam: dobar dan. Az egyik vegytantanárnőm később azt mondta: Crni Đorđe, ova škola nije za tebe. Vegytanból ugyanis dibidusz voltam. Később szakipari iskolába kerültem, ahol eminens diák lettem. Az Ifjúságnak (a Képes Ifjúság elődjének) volt egy tudósítói rovata, Kiss Pista pedig létrehozott egy humorrovatot, én mindkettőbe írtam. Pap Imre bácsi kis riporterből ifjú riportert faragott belőlem. Én Debrecenből nősültem, előtte öt éven át leveleztünk a későbbi feleségemmel, ő mindig biztatott, hogy űzzem hivatásszerűen az újságírást. A Becsei Újságba is írogattam már akkoriban, 1969-ben ott kerestek magyar nyelvű állandó munkatársat. Felvettek, de el kellett végeznem egy belgrádi újságíró-iskolát, ennek köszönhetően ismertem meg a Tanjug, a Belgrádi Rádió, a Borba, a Politika, a tévé munkáját, így tanultam meg a szakma alapjait. Közben 1969 őszén kitört Óbecsén a gáz, amit 1970-ben oltottak el, és az Újvidéki Rádió felkérésére naponta küldtem a tudósításokat, így kerültem a köztudatba, mint óbecsei tudósító. 1972-ben kerültem a Magyar Szóhoz.

A szerkesztőségben a mai napig emlegetik legendás szorgalmát.

– Nekem alapvetően ilyen a munkához való hozzáállásom. Amikor a laphoz kerültem, Óbecsének heti két oldala volt és egyetlen tudósítója, Sóti Oszkár. Szükség volt rám Óbecsén, és tudatosan választottam a vidéki kis tudósító szerepét. Tudtam, rajtam múlik az, hogy a környék belekerüljön az újságba, hogy az emberek önmagukról és az itteni hírekről, történésekről olvassanak – ezért dolgoztam. A Magyar Szó akkori szerkesztéspolitikája is azt szorgalmazta, hogy a vidékről minél többet olvassanak az emberek. Emellett akkoriban a belpolitikán, az első oldalon szerepelni vagy a vasárnapi számban bekerülni felért egy főnyereménnyel. Éveken át szerkesztettem, és hat évig egyedül csináltam ezeket az óbecsei oldalakat. Ehhez nagyon kellett a család támogatása és megértése is.

Szabadságra el tudott menni úgy, hogy ne írjon közben újságot?

– Nem. Azt hiszem, összesen négyszer voltam szabadságon életemben. Egyszer elküldtek egy jutalomnyaralásra Brač szigetére, Supetarra, a harmadik napon onnan is küldtem a riportot az olajbogyószüretről, a Grimaszba pedig a bökverseimet. Nem szerettem szabadságra menni, nekem az felért egy büntetéssel. Érdekességként megemlíteném, hogy egyike voltam az utolsó prishtinai tudósítóknak, én tudósítottam a koszovói KSZ utolsó üléséről, amikor megválasztották Azem Vllasit, az óbecsei kamarakórusnak köszönhetően pedig beutaztam a világot.

Tavalyi könyvbemutatóján azt mondták Önről: túlinformált optimista. Ez így van?

– Én úgy pontosítanék, hogy fenntartásokkal rendelkező, óvatos optimista vagyok. Az események gyújtópontjában élve alapvető követelmény a tájékozottság, bár velem is előfordult olykor, hogy elment mellettem egy-egy esemény, ezt nagyon rosszul éltem meg. Szenzációhajhász nem voltam soha, az volt az elvem, hogy ha nem tudok az írásommal segíteni, ne is ártsak vele. A kritikámat a szatíra eszközével fogalmaztam meg az Újvidéki Rádió vidám műsorában.

Időnként fricskázza a politikát is, de Ön is politikusnak állt.

– Ez önkritika is egyben. A politikus is gyarló ember. Én újságíróként kerültem tűzközelbe, és az első perctől kezdve úgy éreztem, el kell mondanom a véleményemet. Álszent dolog azt állítania egy újságírónak, hogy indolens tud lenni a politikai nézetekkel szemben. Valahova tartozni kell, akár fölvállaljuk, akár nem. Én fölvállaltam az első perctől fogva: bár a rendszerváltáskor a Reformpárt alapító tagja voltam, a kezdetektől kiállok a VMSZ mellett.

Nagyon sok élőújságot és egyéb rendezvényt szervezett. Miként emlékszik vissza erre az időszakra?

– 1989-ben egy súlyos betegségen, egyben egy kisebb katarzison estem át. A Magyar Szó élőújságai nekem akkor az életet jelentették. A Magyar Szó szerkesztőségében sokan szégyenkezve kezelték ezeket az élőújságokat, azt vallották, nem kell a tánci-tánci, a kisóvodás, én meg azt mondom: a Magyar Szó úgy élhet csak, ha ezt a misszióját teljesíti.

Mi oldott, humoros élőújságokat tartottunk, és a helyi művelődési életet hoztuk be a rendezvényeinkre, ezek nyomán kezdtek újjáéledni a magyar kultúrközösségek a kis falvakban is. Az első emlékezetes élőújságom Péterrévén volt a hetvenes évek elején, érdeklődés hiányában ugyanis elmaradt. De a leglátogatottabb élőújságot 1989 karácsonyán Óbecsén szerveztük meg Tóth Lacival, ez volt az ország első szabad karácsonya… A nyereményjáték főnyereménye egy gépkocsi volt, és mivel a jegyek árából vehettünk még egy autót, azt is kisorsoltuk. 3400 ember volt a sportcsarnokban, azóta se jött ott össze annyi ember.

Művelődésszervezőként is sokáig aktívan dolgozott, humoristaként pedig két megjelent könyve mellett most vár kiadásra a harmadik.

– Az 1991-ben újjáéledt Petőfi Sándor Kultúrkör alapító tagja voltam, az első nótaműsort én szerveztem meg és az első színjátszó-csoportot is én vezettem. Az augusztus 20-i kenyérszentelés hagyományát, majd később a Szent István-napi ünnepséget is én honosítottam meg, de több magyarországi előadóművész fellépésének a megszervezésében is közreműködtem. Börcsök Lászlóval közösen éveken át bábáskodtunk a KMV felett. Írtam és rendeztem egy kabaréműsort is Ez van címmel, a most készülő kötetemnek is ez lesz a címe. Az óbecsei Proleter nyomda gondozásában megjelenő könyv közel 50 év humoros, szatirikus írásainak az összegzése – a humornak csaknem az összes műfaja szerepel majd benne.

Mi lesz a következő feladata?

– Van egy titkos tervem: egy önéletrajzi indíttatású, de nem szabályos regényt szeretnék írni.

Az egyik könyvbemutatóján az Öntől megszokott szarkasztikus stílusban beszélt a vajdasági magyarok sorsáról – a padlássöprésről, bajusztépésről – is.

– Pont ezt akarom folytatni a hetvenes évekig bezárólag. A vajdasági magyarság sorsának sajátos módon történő megírása a feladatom, nem tragikusan, hanem szellősen megírt történetekkel, amelyekben a családommal mi is érintettek vagyunk, hiszen nagyapámat elvitték 1944-ben. Mindenki megszenvedte a háborúk őrültségeit, de nem siránkozni akarok, ezért használom kifejezőeszközömként a humort. Van egy mondásom: az élet sója a humor, és ha már van, akkor sózzunk. A tragikus végkifejletű dolgokban is meg lehet találni a humort, még ha fanyar is. Így könnyebb elviselni.