A Pink TV története botrányok sorozata. Ezen az úton újabb követ helyezett el a tulajdonosa, Željko Mitrović azzal, hogy egyéni sérelme miatt kidoboltatta: három évig magánháborút vív Horvátország ellen. Ha a kormány azt hirdeti, hogy a szomszédos államokkal való megbékélésre törekszik, akkor erejének, vagy éppen ellenkezőleg, gyengeségének mércéje az is, hogy képes-e érvényesíteni az akaratát. A mostani helyzet alapján a Pink TV tulajdonosa egy törvényesnek tekinthető hatalom fölé helyezte önmagát.
Egyenlőre büntetlenül megteheti, mert hivatalosan senki nem mutatott fel neki sem sárga, sem piros lapot.
Az egyre dagadó botrány nem újkeletű. Tavaly szeptemberben ugyanis a horvátországi vámszervek az ottani és a nemzetközi előírások, megállapodások megszegésének vádjával elkobozták Mitrović Gibraltáron bejegyzett fényűző jachtját, amelynek árát sohasem hozták nyilvánosságra, de a beavatottak az értékét több mint tízmillió euróra becsülik. Mivel Mitrović elutasította a kétmillió eurónak megfelelő pénzbírság kifizetését, Zágráb meghirdette a hajó elárverezését. A kikiáltási ár 3,3 millió euró.
Ezek a mi újgazdagjaink még nem kényszerültek rá annak felismerésére és méltányolására, hogy időnként illik adót és illetéket is fizetni. Mitrovićot nem az gerjesztette éktelen haragra, hogy a szerbiai kisembert elképesztő eurómilliók röpködnek a levegőben, hanem az, hogy holmiféle idegen közeg pénzbírsággal sújtotta, sőt kész behajtani is az összeget.
Ezúttal ne merengjünk el azon, hogy a düh rossz tanácsadó, maradjunk annyiban, hogy Mitrović bejelentette: a Pink TV többé nem hallgatja el, milyen zaklatásokat szenvednek el a dalmáciai tengermelléken nyaraló szerbiai, boszniai, montenegrói állampolgárok, tilalmi listára helyezi a horvátországi filmeket, énekeseket, nem sugározza a horvátországi reklámokat, éberen ellenőrzi a Szerbiában forgalmazott horvátországi termékek minőségét, szóvá teszi zágrábi közéleti személyiségek szerbellenesnek megbélyegzett nyilatkozatait és cselekedeteit.
Az újságíró-társadalom felhördült. Az egymás ellen szüntelenül acsarkodó két szervezetük egységesen reagált. Mintha egymás szájába adnák a szavakat, leszögezték, hogy e magántelevízió nyilvánosan beismerte, hogy a bajok elfedésével cenzúrát alkalmazott, ezzel mellőzte a tárgyilagos és hiteles tájékoztatást, s durván megsértette az idevágó törvényt. A bojkottra vonatkozó döntést társaim a tollban úgy értékelték, hogy Mitrović írott malasztnak tekinti a törvényt, amely azonos jogokat szavatol a hazai és külföldi jogi és magánszemélyeknek, tiltja a faji, nemzeti és etnikai hátrányos megkülönböztetést.
S mit válaszolt a Pink TV a kemény bírálatokra? Hírműsoraiban hálás köszönettel nyugtázta, hogy egyöntetű támogatásban részesült tulajdonosának, Mitrovićnak a törekvése.
Az újságírók egyesületei felkérték az illetékes műsorszórási ügynökséget, hogy sürgősen tűzze napirendjére, vajon e magántelevízió politikája összhangban áll-e a jogszabályokkal.
Az ügynökség bejelentette, hogy ura a helyzetnek, semmi sem kerülheti el éber figyelmét, s ha kell, intézkedik.
Megnyugtató érzés.
Željko Mitrović csalhatatlan szimattal mindig megérezte, hol a helye, s mit kell tennie. Ha úgy kívánta meg a helyzet, akkor belépett a Mira Marković fémjelezte Jugoszláv Egyesült Baloldal nevű pártba. A 2000. évi választásokon a szocialisták és a baloldaliak közös képviselőjelöltjeként indult. Slobodan Milošević rezsimjének kiszolgálása miatt kitiltották az Egyesült Államok és az Európai Közösség területéről.
Milošević bukása után fegyelmezetten felsorakozott az új hatalom mögött. Korábbi botlásaiért azzal mentegetőzött, hogy bocsássák meg, lássák be, mint megannyi halandó, nem jártas a politikai labirintusaiban, ezért olykor tévedett.
Ezek olyan nyomós érvek, hogy megbocsátottak neki, mi több, az a megtisztelés érte, hogy 2004-ben meghívták amerikai hivatalos látogatásra.
Mitrović csillaga akkor kezdett tündökölni Szerbia tájékoztatásának elképzelt egén, miután Milošević rezsimje az ellenzék és a nagyvilág nyomására rákényszerült magántelevíziók alapításának engedélyezésére. A Pink TV rózsaszínűnek ábrázolta a feketénél feketébb valóságot. Stúdióit elárasztotta a jósnők, látnokok, táltosok, népbolondítók siserahada. A napi politikát népszerűsítették, elterelték a figyelmet a négy háború kirobbantóiról, a felelősöket kizárólag külső erőkben, országokban láttatták. A hivatalos politika által ellenségnek kikiáltott népek, közösségek, felekezetek ellen uszítottak. Feltűntek, s nincs erő, amely elkergetné a botfülű énekeseket, a beszédhibás művészeket, a tudomány útvesztőjében idegen tudósokat. Közülük többen olykor fajgyűlölő, antiszemita nyilatkozatra ragadtatják magukat, hogy időnként még a műsorszórási ügynökség is szigorúan összevonja a szemöldökét.
Milyen tanulság vonható le az ebből az egyáltalán nem szórakoztató cirkuszból? Gyenge az az állam, az a hatalom, amely eltűri, hogy alattvalója önmagát kiáltsa ki államnak, vagy hatalomnak.
