Sajnos nem kell a szomszédba menni, hogy szegénységet, kilátástalanságot lásson az ember. Szabadkán a Bajai útról keddenként szállítják el a háztartási hulladékot. Munkába menet ezen az úton biciklizek, itt hallottam két középkorú asszony beszélgetését is. Az egyik magyarázta a másiknak, hallotta, hogy a szomszédja is kiválogatja keddenként a szemétből a műanyag palackokat és kap érte pár dinárt a felvásárlóktól. Kenyérre éppen jut aznap. Hát miért ne szedné össze ő is? – tette fel a kérdést, miközben talicskáján egyensúlyozott a hatalmas zsákkal, amibe a hulladékot gyűjtötte. Ennyit hallottam a beszélgetésből.
A minap szerkesztőségünkben jártak néhányan, akik külföldi munkára jelentkeztek egy – minden jel arra utal, hogy – fantomcégnél. Nagy nehézségek árán összekuporgatott pénzüket odafizették az útiköltségre és a biztosításra, abban a reményben, hogy legalább egy hónapot dolgozhatnak és nem mellékesen pénzt kereshetnek valahol.
Ugyancsak a kilátástalanságról és szegénységről tanúskodik az a tény is, hogy a népszámlálási instruktorokat toborzó pályázati felhívásra tízszeres volt a túljelentkezés. Hasonló helyzet várható majd a népszámlálási biztosokat toborzó felhívás kapcsán is, hiszen huszonkétezer dinárt is kereshetnek azok, akiket kiválasztanak.
A statisztikai adatok szerint naponta mintegy háromszázan maradnak munka nélkül, miközben mindössze ötvenen kapnak valahol állást az országban. Elgondolkodtató az a tény is, amelyre egyes szakértők hívják fel a figyelmet, miszerint Szerbiában mindössze háromszázezren dolgoznak a termelési szektorban, míg az államiban – nem számítva a belügyben, az egészségügyben, az oktatásügyben és hadügyben dolgozókat – százezren veszik fel havonta a fizetést. Vagyis mindez azt jelenti, hogy minden harmadik termelésben dolgozóra jut egy tisztviselő, amely helyzetet – a szakértők szerint – még Svájc sem tudná fenntartani, nemhogy az ínséges helyzetben lévő Szerbia.
Amikor az éhezőkről, a létminimum alatt élőkről beszélünk, akkor a média az elmúlt időszakban félmillió polgárt emleget, miközben ha összeadjuk, legalább két és fél millió szegényről kell beszélnünk. Ez a lakosság egyharmada. Hiszen Szerbiában 400 000 gyermek, 450 000 nyugdíjas éhezik nap mint nap, de a legutóbbi adatok szerint egymillió munkanélküli van és 600 000-en minimálbérért dolgoznak.
Az előttünk álló hónapok, évek sem kecsegtetnek semmi jóval, ugyanis az újabb válság következményeként a következő egy évben még százezren maradhatnak munka nélkül.
Nyugaton egyáltalán nem ritka, hogy a munkalehetőségért más városba utazzon, költözzön az ember. Nálunk még ezzel a lehetőséggel sem nagyon élnek az emberek, mert bár Belgrádnak évente 20-50 ezerrel több lakosa van, a valóban szegény átlagpolgárnak még annyi pénze sincs, hogy az ország egyik pontjáról elköltözzön a másikra. Pedig nagyon úgy tűnik, hogy a legtöbbjük megtenné, hiszen az évek óta tartó nincstelenséggel és ígéretekkel már valóban mindenhol tele a padlás. Az emberek minden lehetőségnek örülnek, csak tenni és keresni lehessen valamicskét, amiből gyermekeiknek meg tudják venni a tankönyveket, a füzetet, ami az iskolakezdéshez kell.
Érthető, hogy nem tud önfeledten örülni az évek óta megélhetéséért küzdő ember annak a néhány munkahelynek, amelyet példának okáért a kommunális rendőrség megalakítása biztosít, hiszen ezek az emberek pontosan tudják, mit jelentett középrétegnek lenni, milyen volt az élet akkor, amikor a városban egy tucatnyi jól termelő vállalat foglalkoztatott több ezer embert. Ezért követelik minden alkalommal, hogy az ipar, a termelés fejlesztésén, gyárak nyitásán dolgozzanak az illetékesek, mert anélkül nem lesz valódi fejlődés, csak néhány családnak jut majd kenyérre, a többiek továbbra sem jutnak egyről a kettőre.
De nem tud örülni a fiatal sem, aki évek óta próbál elhelyezkedni. Hiszen a fiatal számára a munka nem csak a megélhetést, hanem az otthon megteremtésének és a családalapításnak a kezdetét is jelentené. Mindezt azonban nem teheti, nem tud magának házat, lakást venni, nem házasodik meg és nem vállalhat gyermeket, mert egyszerűen „nincs mire”.
Honlapunkon olvastam a hozzászólások között azt a véleményt, amelynek mondatai mögött érezni az iróniát, viszont sajnos igazságalapja is van és pontosan tükrözi a legtöbb, évek óta nehéz sorsban élő polgár lelki világát. Azt írta egyik olvasónk, amikor a szavazáskor az urnák elé járulunk, általában elfelejtjük, hogy az évek óta tartó nincstelenséget ezek a politikusok okozták nekünk, miközben ők megtömték saját zsebeiket és most nem értik, mit beszélünk. Felveti viszont, hogy amennyiben nem mennénk el szavazni, esetleg valami megváltozna, azt a változást nehezen viselnénk, mert ezt a helyzetet már túlontúl megszoktuk.
