Múlhatatlan vétkeim, hanyagságaim közé tartozik, hogy honfitársaimat vallató koromban nem kerestem föl Kosaras nagybátyámat, akinek becsületes neve ugyan Kiss volt, de a faluban – sőt a családban is! – mindenki Kosarasként emlegette, mégpedig így, ahogy itt írva vagyon: nagy betűvel. Meg is érdemelte ezt a címet, mert a faluban ugyan nem egyedül ő értett a kosárfonáshoz, de talán egyedül ő volt ennek az igazi mestere. Már akkor jutott el a fülembe, hogy mindig reménykedett: egyszer talán őt is felkeresem notesszel és ceruzával a kezemben, ám erre figyelmetlenségem miatt nem került sor. Pedig miket tudott volna mesélni a kosárfonás művészetéről, korholom magamat most, amikor már késő.
Tehát a kosár.
Mennyi alkalmatosságot eszelt ki az emberiség, hogy megkönnyítse a cipekedést.
A székelyek például kitalálták az átalvetőt, amit tulajdonképpen nem is ők találtak ki, csak ők ezt a nevet adták neki. Ezt a háton hurcolt alkalmatosságot valószínűleg megelőzte a vállra akasztható tarisznya. S ezek közül – mert sok fajtája volt – legnehezebb épp az volt, ami legkeservesebben telt meg: a koldustarisznya. A tarisznyát különben se hercegek és bárók hordták, inkább a hontalan vándorok, a napszámosok, a kubikosok és hasonszőrűek, de akinek csak koldustarisznya jutott, az volt a szegények között a legszegényebb, ahogy a költő mondaná.
A hátizsák is voltaképpen ebbe a kategóriába tartozott. Aki már ilyet emelt a hátára, megtömve mindenféle alkalmas holmival, az már a faluja határától messzebbre tekintett s Brazíliáig meg se állt. Vagy a koffer, úri találmány lehetett a maga korában, nálunk azonban a neve csak kuffer volt. Ma, ha megérkezik az utas egy világvárosi repülőtérre, mit lát? Málhával megrakott embereket, akik a poggyászukkal kiegészítendő koffereket két keréken vonszolják maguk után. (Hasonló „járműveket” már nemcsak nemzetközi repülőtereken lehet látni, hanem városi buszokon is, amelyektől se fölszállni, se leszállni nem tudnak a jámbor, üreskezű utasok.)
És ki gondolta volna még száz évvel ezelőtt, az iskolatáska is már olyan nehéz lesz, hogy dalénekesek veszik a szájukra? Mi, mai százévesek diákkorunkban tarisznyával jártunk iskolába, a tarisznyában egy szál palatáblával és palavesszővel. Ma egy hétéves lurkó iskolatáskája, ha nem nyom legalább annyit, mint a diák testsúlya, akkor nem is igazi iskolatáska.
Egy kissé ugyan eltávolodtunk a kosártól s időnk, helyünk sincs rá, hogy bővebben szóljunk egy olyan kosárról, amit nem finom fűzfavesszőből vagy bambusznádból fonnak, hanem bársonyból s puha kelméből szabnak, s eme kosár nem másról, mint egy nagy prófétáról kapta a nevét.
De végül is hol marad, mi van a kosárfogyasztóval? Tudvalevő, hogy az öreg, kiszolgált kosarakat nem mi, egykori tulajdonosok fogyasztjuk, hanem a szú. Mi azt fogyasztjuk, ami a kosárba kerül. Ezért ezt a kosarat valakinek – nem nagy Kazinczyk lehettek! – fogyasztói kosárnak nevezték el. Tartalma és mennyisége nálunk, a mi piacainkon és üzleteinkben erősen apadó tendenciát mutat. Ha említett nagybátyám élne, kénytelen volna kisebb űrtartalmú kosarak fonására átállni.
