Eseményekben, fordulatokban hallatlanul gazdag, egyéni, nemzeti tragédiáktól sem mentes Magyarország XX. századi történelme. Ezt mi sem szemlélteti jobban annál, mint hogy az egész emberiség történetében példa nélküli az, hogy mindössze öt év leforgása alatt, 1941-től 1946 derekáig mind a négy törvényesen megválasztott miniszterelnök élete tragikus véget ért. Közülük egy önkezével vetett véget életének, kettőt kivégeztek, egy pedig eltűnt.
A miniszterelnöki tragédiák sorozatát Teleki Pál indította el. Öngyilkosságba kergette annak megkésett felismerése, hogy hazáját a katasztrófa felé sodorta a politikájával. Bárdossy László kormányfőként ezt a politikát helyesnek és követni valónak vélte. Népbíróság ítélte halálra, s 1946 nyarán kivégezték. Imrédy Béla miniszterelnökként hazája emberi és anyagi lehetőségeit maradéktalanul kiszolgálta a náci Németországnak. A megszállók bérencének vádjával ítélték halálra és végezték ki.
Gróf Bethlen István miniszterelnök neve fémjelezte a múlt század húszas éveiben kezdődött konszolidációs időszakot. Romsics Ignác történész a róla szóló könyvében azt írta, hogy ,,van a magyar történelemnek egy építő, kompromisszumkereső vonulata, s Bethlen ennek kiemelkedő alakja. Történelmileg az teszi értékessé tevékenységét, hogy a húszas évek elejének káoszából kivezette az országot, s viszonylagos biztonságot teremtett”. A náciellenes Bethlen a Vörös Hadsereg budapesti bevonulása után eltűnt. Egy moszkvai börtönben sínylődött, s 1946-ban halt meg.
A két elveszített világháború, Magyarország területének megnyirbálása, a forradalmak és az ellenforradalmak, a fehér, a zöld, a vörös terror forgataga vérzivataros századának egyik legkiemelkedőbb politikai gondolkodója Bibó István. Születésének századik évfordulója alkalmából nagyszámú tanulmány méltatta életművét. Érdemei közé sorolják társadalmi, politikai és jogtudományi elemzéseinek mélységét, helyességét, hősi, emberi kiállását, feddhetetlen erkölcsi magatartását, a diktatórikus hatalmak elleni megalkuvás nélküli küzdelmét, s az ezzel járó következmények vállalását.
Bibó István azt írta A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című értekezésében, hogy ,,demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valós veszedelmekké, hogy félünk tőlük”.
Az 1911 augusztusában Budapesten született, 1979 májusában elhunyt Bibó István kutatási területe a jogelmélet, a nemzetközi jog, a közigazgatás, az államelmélet, a politika, a jog és a hatalom kényszerítő eszközeinek összefonódása. Az 1948-ban megjelent Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című, az összes e kérdést elemző munkák közül a legátfogóbb, legelmélyültebb, máig felülmúlhatatlan tanulmány.
Nemzetközi tekintélyét a Nagy Imre kormányában betöltött államminiszteri tisztségével alapozta meg. A Magyarországot elözönlő szovjet csapatok elöl menekülésre kényszerült a miniszterelnök és a kormány minden tagja. Az Országgyűlés épületében csak Bibó István, a törvényes kormány egyedüli képviselője maradt a helyén. E tisztségében a Magyarok! című 1956. november 4-én kiadott nyilatkozatában azt írta, hogy ,,Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni. A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be; a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs, és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult. [...] A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felelősnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen. [...] Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását”.
Magyarország helyzetével és jövőjével foglalkozó, külföldön kiadott több tanulmánya miatt 1956 májusában letartóztatták, s 1958 augusztusában életfogytiglani börtönre ítélték. Perének másodrendű vádlottja Göncz Árpád későbbi köztársasági elnök. Bibó az 1963. évi amnesztiával szabadult.
Bibó megannyi értelmiségivel ellentétben nem kötött alkut Kádár János rendszerével. A vérontás nélküli ellenállás híve volt. Megkísérelte kibékíteni, közös nevezőre hozni az egymással szemben álló ellenzéki köröket, a népi-nemzetieket és az urbánusokat. Ezt a nemes célt szolgálta a temetése. Végakarata szerint gyászbeszédet mondott a népiek vezérének tartott Illyés Gyula és az urbánus Kenedi János.
Bibó István életműve azt példázza, hogy egy demokrata a másképpen gondolkodót nem tekinti elnémításra, elpusztításra ítélt ellenségnek, a politikai, közéleti személyiség keze tiszta maradhat, megőrizheti erkölcsi feddhetetlenségét, az írástudónak vállalnia kell a felelősséget, elnyomó rezsimekkel értelmiségi nem paktálhat le, demokrácia ugyanis nem építhető demokratikus intézményrendszerek, meggyőződéses demokraták nélkül.
