Andalgásaim közben gyakran megállítanak az utcán, no nem abból kifolyólag, hogy annyira közismert és népszerű lennék a Detelinának nevezett Heréskertben, hanem mert kérdezni vagy halaszthatatlan közölnivalójuk van a szintén magányosan andalgó velem szembejövőknek.
Hogyan jutnék leggyorsabban Pirosra? Leggyorsabban talán busszal, taxival, de ha csakugyan oda igyekszik az úr, irányt kell változtatnia. A nevezett falu ugyanis ellenkező irányban van. A Duna-parti sétányon őgyelegve már az ügyben is segítségemet kérte egy alaposan fölmálházott középkorú hölgy, hogy igazítsam útba, mert először jár Újvidéken, de elvesztette annak a címét, akit keres. Igen, előfordulnak velem ilyen képtelen találkozások. Ilyeneknél már csak az a zavarba ejtőbb, amikor régi ismerős bukkan fel előttem, a nevemen szólít, s én csak bámulok rá, mint borjú az új kapura. Mert emlékeim sűrű, bozontos erdejében nem tudom hova tenni.
A minap egy kerékpáros öreg fékezett le mellettem. Lám, kezdte barátságosan, magának is már fehér a bajusza, mint az enyém, de nem vagyok benne biztos, hogy valami hasonlóval találkozott volna, ami tegnap velem esett meg. Mielőtt azonban belekezdett volna a meséjébe, megkérdezte, hova valósi vagyok? Ide, válaszoltam röviden. Itt is született? – vallatott tovább. Nem, de nem messze innen. Mert én igen messze, vallotta be. Gornji Vakuf környékén. Ebben a háborúban mindenkim és mindenünk odaveszett, előbb Banja Lukában húzódtunk meg, másfél évvel ezelőtt költöztünk ide a feleségemmel, ezért nem nagyon ismertem még ki az itteni népeket. De ha maga tényleg idevalósi, akkor mondja meg nekem, mifélék az itteniek? Most nézze csak meg ezt a bicikli külsőt!
A kerékpár kormányára akasztott szóban forgó tárgyra mutatott s várta ennek a rám gyakorolt hatását. Nem tudtam, mit szóljak. Rászögeztem a tekintetemet a bicikli külsőre, de semmi figyelemre méltót nem találtam rajta. A gazdája viszont egyre türelmetlenebbül nógatott. Zavartan, sajnálkozva tártam szét a karomat.
Ezt a bicikli külsőt tegnap vettem a nejlonpiacon, fogott hozzá halaszthatatlan közlendőjéhez. Az öreg már nem sokáig bírja. Gondoltam, megajándékozom vele a bicikli gazdáját, mert a kerékpár nem az enyém, kölcsön kapom a szomszédomtól, ha sürgős dolgom akad a városban. Kétezer dinárt fizettem érte. Vadonatúj, csakugyan annak látszik így ránézésre. De mi történt, amikor ma reggel a szomszéd kicserélte a régit és ezt fölszerelve pumpálni kezdte. Ott voltam én is, láttam. Bár ne láttam volna, mert majd a föld alá süllyedtem szégyenemben.
Hirtelen elhallgatott, miközben tekintetével szinte keresztül fúrta a szememet. Jobbjával rásújtott a kormányra, leakasztotta róla a csakugyan vadonatújnak látszó gumi külsőt, felindultan megrázta az orrom előtt s sziszegve mondta: nem állta a belső nyomást! A belső gumi ronggyá nyomta a külsőt! Ott pukkant szét a szemünk láttán!
Nem látszik ugyan rajta a pukkanás, de most visszakerül az árushoz, a viszonteladóhoz, aki az emberem szerint, valószínűleg kínaitól vette. Mert ilyen szemetet hordanak ide a kínaiak.
Jól van, mondta aztán lehiggadva a pórul járt Gornji Vakuf-i menekült, a kínai árusok olyanok, amilyenek, de hogy mi közöttünk is akadnak... No, csak ezt akartam mondani...
S máris nyomta a pedált tovább. Nem tudom, visszacseréli-e a portékát a viszonteladó, de nem is ez a legfontosabb. Nagy elégtétel számára, hogy megoszthatta a sajnálatos esetet valakivel, s éppen egy hasonló, őszbajszú járókelővel, amilyen ő maga is.
