Elveszítettem édesapámat

Kedves atya!

Szomorúan írom a levelem. Édesapámat három hete veszítettem el. A koronavírus áldozata lett ő is. Nyolcvanhét éves volt, de a történtek előtt még vitális, hiszen pár hónapja még együtt aktívkodtunk vele a kiskertjében. Sajnos lélegeztetőgépre került, ahonnan nem volt visszaút. Amikor elvitte őt a mentő, éreztem, tudtam, hogy utoljára látom. Rendesen el se tudtunk köszönni egymástól.
Ez is nagyon fáj és felfoghatatlan számomra, de abba se tudok beletörődni, hogy nem mehetett be hozzá pap a kórházi ágyához. Jelen esetben nem lehetett. Mindig is hívő volt, tudom, hogy ez sokat jelentett volna neki. Talán még meg is gyógyult volna és ma is élne. Hallottam már olyan esetről is, hogy valaki felvette az utolsó kenetet, majd hirtelen jobban lett, meggyógyult. Rettentően el vagyok keseredve, bánom, ahogyan így alakult, és talán kicsit okolom is magamat azért, hogy miért nem voltam kardosabb az orvossal a telefonban, amikor kijelentette, hogy nem mehet be a pap... Talán ha nem hagytam volna rá, mégis bemehetett volna az apuhoz. Köszönöm, hogy meghallgatott. Cs.

A halál fizikai életünknek az a megnyilvánulása, amiről sohasem akarnánk hallani, és amiről világszerte, a különféle népek és kultúrák különböző módokon vélekednek.

Az afrikaiak halállal kapcsolatos felfogását legjobban az egyik kongói nép mondásával lehetne jellemezni: „Azért születünk, hogy meghaljunk, és azért halunk meg, hogy tovább éljünk.”

A kameruniak szerint az ember úgy, ahogyan épít, sétál, énekel vagy zenél, ugyanúgy halálakor is egy cselekedetet tesz. Ezért a halál egy mélyen emberi tett, akkor is, ha a legutolsó az életben.

A keleti nagy vallási hagyományok mindig szembenéztek a halállal, és mindegyik úgy látja azt, mint „egy rövid nekirugaszkodást az újraszületés előtt”. A halál sohasem vég, összeomlás vagy végleges elmúlás, hanem a folytonos reinkarnációs ciklus egy különleges pillanata, vallják a keletiek.

És hogyan tekint a halálra a mi kortárs, nyugati kultúránk?

Ebben az utolsó évszázadban az átlagéletkor, az életszínvonal javulása és az orvostudomány fejlődése miatt 35-ről több mint 70 évre emelkedett. Ez az emberiség történelmében példa nélküli, a közelmúltban lezajlott fejlődés, amely jelentős gondolkodásmódbeli változást váltott ki többek között a halállal kapcsolatban is. A halál elleni harc ugyanis hatékonynak tűnt, és mindenki azt gondolja, hogy abszolút joga van az egészséghez, mintha a betegség olyasvalami lenne, aminek léteznie sem volna szabad, vagy legalábbis mindenképpen gyógyítható kellene, hogy legyen. Ennek következtében a fatalizmus (az a hit, hogy a sors előre meghatározta, és semmit sem tehetünk ellene) és a belenyugvás, a békés elfogadás kiment a divatból.

A halált képtelenségnek és visszautasítandónak tartjuk, és ezzel egyidejűleg a fájdalmat és a betegséget is megpróbáljuk kitörölni az emberek egyéni és közösségi emlékezetéből. A halálról nem szabad beszélni, a betegséget minden eszközzel ki kell gyógyítani, a fájdalmat minden módon meg kell szüntetni. Válaszfalakat próbálunk létesíteni: a gyerekeket nem visszük temetésre, a betegeket bezárjuk a kórházakba, a fájdalmat meghagyjuk azoknak, akiknek részük van benne, „nehogy fertőző legyen”.

A fájdalom megmarad, senki egy napra se tud mentes lenni tőle. Felülmúlhatatlan valóságként, megoldhatatlan problémaként a halál is megmarad. Különösen most, a pandémia korában olyannyira egyetemesen érinti az embereket, szinte mindnyájunkat, hogy nem lehet, hogy ne vegyünk róla tudomást. De makacsul, önfejűen nem akarunk tudomást venni róla. Úgy tekintünk a halálra, hogy nem lett volna szabad megtörténnie, valamilyen eszközzel mindenképpen meg kellett volna akadályoznunk, nem fogadjuk el a tényt, hogy az elhunyt nincs többé, meg nem szűnően vádoljuk vagy hibáztatjuk magunkat, másokat a hozzánk tartozónak a haláláért. Ez olyan, mint amikor az ember fejjel megy a falnak. Hiába löki vissza az áttörhetetlen fal kemény ütéssel minden alkalommal a rá támadó fejet, az újból és újból nekifut és a végkimerülésig, az összeomlásig támadja. Ez a tehetetlen lázadás a halál ellen mostanra szinte mindennapos jelenség lett.
Levélírónk is ebben van. Szomorú, mert három hete elvesztette édesapját. Nyolcvanhét évesen ő is a koronavírus áldozata lett. A történtek előtt még pár hónapja nagyon vitális volt, még együtt dolgozott a családjával a kiskertjében. Hozzátartozója, a levélírónk, egy pillanatra sem gondolt arra, hogy ő is meghalhat. Ezért megdöbbent, amikor hirtelen elvitte a mentő, mert érezte és tudta, hogy utoljára látja. Nagyon fájt neki és felfoghatatlan volt a számára, hogy rendesen el se tudtak köszönni egymástól. Aztán jött egy újabb fájdalom, amibe nem tud beletörődni, az, hogy nem mehetett be hozzá pap a kórházi ágyához. Pedig tudta, hogy abban az esetben nem lehetett. De ő nem törődik bele, megy fejjel a falnak, gyötri magát. Azzal hitegeti magát, hogy ha felvette volna az utolsó kenetet, akkor meggyógyult volna és ma is élne. Mert tényleg van olyan eset, hogy valaki a kenet hatására hirtelen jobban lett és meggyógyult. Ő rettentően el van keseredve amiatt, hogy az édesapja nem kaphatta meg az utolsó kenetet. Okolja is magát azért, hogy nem volt kardosabb az orvossal a telefonban, amikor kijelentette, hogy nem mehet be a pap. Úgy érzi, nem kellett volna ráhagyni, hanem a végsőkig követelőznie kellett volna. Tehát megint fejjel kellett volna mennie a falnak.

Az utolsó kenet általában nem a hirtelen gyógyulást adja, hanem lelki erővel tölt fel, hogy a beteg bátran viselje a szenvedéseit, a haldokló meg reménykedve át tudjon menni a másvilágra. Ezt biztosan megkapta volna a kenet által az édesapa is. De a haláltól nem mentette volna meg, mert akkor is, ha hirtelen meggyógyul, rövid idő múlva mégis meg kell majd halnia. A halál elől senki sem menekül, egy nap biztosan bekövetkezik. Ha ebben az esetben végérvényesen meghal az édesapa, a hozzátartozója ugyanezt a lázadást, kesergést, önvádaskodást és hibáztatást élné át. És újból nekilendül fejjel a falnak.

A probléma megoldása abban van, hogy úgy nézzünk a halálra, mint más kultúrájú népek: „Azért születünk, hogy meghaljunk, és azért halunk meg, hogy tovább éljünk”. És: a halál „egy rövid nekirugaszkodás az újraszületés előtt”. Ha ezt tesszük, akkor megbékélünk szeretteink halálával, és úgy gondolunk rájuk, mint akik újraszülettek és tovább élnek.