Úgy kezdődött, hogy valamikor a hetvenes években a Tito elnök születésnapjára rendezett központi, belgrádi ünnepségre fellépőként becsei diákok is meghívást kaptak. A szervezőknek Becséből a Török- és az Ó- egyre ment, de utóbb kiderült, épp a rossz helyre futott be a részvételi meghívó. Végül salamoni döntés született, innen is, onnan is táncolhattak az össznépi formációban gyerekek, így mindenki jól járt.
Aztán azzal folytatódott, hogy minden, ami jó volt, sokak szerint csak óbecsei lehetett: a bajnok vízilabdacsapat, a sikeres szójagyár, a Fantast néven elhíresült csodaszép Dunđerski-kastély… Törökbecse ezekben a békebeli években gyakorlatilag alig létezett a köz tudatában, de legalábbis összemosták a két várost. Közben elmúlt tíz-húsz sorsfordító év, és mára fordult a kocka: legutóbb épp a törökbecsei Nagyboldogasszony Napokon nézett rám elkerekedett szemekkel egy újvidéki ismerősöm: A tervezett gyógyfürdő nem Törökbecsén lesz?! Nem, az nem Törökbecsén lesz – mondtam kissé letörve.
Közel húsz éve ünneplik, de a több napon át tartó Nagyboldogasszony Napokkal az utóbbi hat évben lett összetéveszthetetlen, ismert és elismert községgé Törökbecse. E mögött tudatos, komoly, éveken át tartó munka, egy, a részletekre is odafigyelő, agilis, tettre kész csapat és minden bizonnyal komoly tőkét jelentő kapcsolatrendszer is van.
A munkanélküliség ennek a községnek (is) a legnagyobb problémája, ezt az itt lakók mellett saját bevallása szerint Milivoj Vrebalov – nem mellesleg menedzserszemléletű – törökbecsei polgármester is így gondolja. A hatvanas években kialakult gyáripar ebek harmincadjára jutott: a hajógyár, a Kluz, a Polet, a Sokolac és a többi üzem egykoron messze több embert foglalkoztatott, mint amennyi ma az összes foglalkoztatottak száma. A 10-es közlekedési folyosó is elkerüli a várost, de az önkormányzat igyekszik idecsalogatni a vállalkozásokat, egyelőre mégis hiányoznak a zöldmezős beruházások. Vrebalov felismerte: ma már szinte minden városnak van ipari övezete, ha a világ összes cége Szerbiába jönne, akkor sem lakhatnák be az összeset. Ahhoz, hogy valaki pont Törökbecsére jöjjön, először hallania kell a városról, ezen dolgozott az önkormányzat az elmúlt években, nem kis sikeressel: az Investexpón 5 évvel ezelőtt a város arculatáért kaptak díjat, tavalyelőtt a legfelismerhetőbb városnak és a jövő községének kiáltották ki Törökbecsét, tavaly pedig elnyerték az idegenforgalmi szakma kitüntetését, a Turisztikai virágot. Ezzel az imázsépítéssel szeretnék vonzóvá tenni Törökbecsét a befektetőknek.
A szervezők becslése szerint az alig 15 ezres lélekszámú kisvárosban idén a rendezvény négy napja alatt 180 000 ember fordult meg – ez a lakosság 12-szerese és minden idők legnépesebb helyi eseménye. Egy-egy koncertre 40-60 ezer ember látogatott ki, amihez nemcsak remek programszervezés, hanem hibátlan logisztika és kommunikáció, remekül felépített sajtókapcsolatok és felvezető események kellenek, hanem neves és nagyvonalú támogatók, szívélyes és gondos házigazdák, meg persze tisztaság, rend és fegyelem.
Ma Törökbecséről a szervezők állítása szerint Nagyboldogasszony már nem viszi, hanem hozza a turistát és a pénzt, és nem csak ebben a négy napban, hanem egész nyáron – ehhez azonban többek között állandó programok kellenek.
Semmilyen siker nem születik rögtönzéssel, véletlenül: koncepció, stratégia, szakértelem, szorgalom kell hozzá, és meg kell nyerni az ügy mellé a lakosságot is – ha ők nem szeretik és óvják városukat, más sem fogja. Ez a Tisza-parti kisváros nem csak erre a pár napra öltözik ünneplőbe és teszi élővé a folyót, itt mindig rendezett, tiszta a kikötő és takaros a strand, a virágpiramisokban pompás, gondozott növények tanyáznak, a kihelyezett padokból nem lesz aprófa, a közvilágításból reggelre megcsonkított céltábla.
A szomszéd fűje itt tényleg zöldebb. Rálépni kötelező!
