Itt, a közelünkben lévő, városszéli kis közkertben, azaz parkocskában, ahol ébren álmodozva sziesztázni szoktam, tegnap délután a velem szemben lévő padra egy nénike telepedett le. Fáradt léptekkel közeledett, csoszogva s meglepő körülményességgel foglalt helyet. Jobbára már csak akkor kezdtem figyelni rá, amikor a köténye zsebéből előkotorta a mobil, azaz maroktelefonját.
Mert kötény volt rajta, de nem utcára való, ünneplős, hanem olyan, amilyet a konyhában viselnek a régimódi asszonyok. A blúza, a szoknyája is ilyen volt, tehát nem utcára való, mezítelen lábán a papucsa se különb. Semmiképpen se nevezhettem a nénikét hölgynek, még kevésbé dámának, egész eddig életét valamelyik faluban morzsolhatta le, nemrég kerülhetett ide a külvárosa, megőrizve falusi küllemét. Ilyeténképpen honnan kerülhetett a zsebébe a mobil, amit most a bal tenyerében tart s jobbja mutatóujjával pötyögtet? Onnan, hogy manapság már mindenki ezzel kel és fekszik. Lett légyen az fővárosi vagy tanyavilágból való. Kicsi vagy nagy. Öreg vagy fiatal.
Leereszkedett hát a nénike valamelyik emeletről ide az árnyas fák alá, elnyűtt, divatjamúlt konyharuhájában, ő maga is, szegénykém igencsak elnyűttnek látszik, de, lám, a markában ott villog az elnyűhetetlen zsebtelefon.
S ezt nyomkodja, szünet nélkül, kitartóan. Valószínűleg SMS-ezik, azaz rövid, pár szavas üzeneteket küld s vár. Vajon hova, kinek? Kiknek? Valahol lányai, fiai élhetnek, unokái szerte a világban, bizonyára már dédunokái is, akiknek a markukhoz nőve szintén ott a mobil.
Ahogy ezen morfondírozok, azaz tűnődök magamban, valahol fölöttünk a fa hegyén vagy a ház ereszén megszólal egy gerle. Épp ily nyár végi délutánokon legszebb a hangja. Kinek szólhat édes, andalító dala? A párjának? Vagy éppen nekünk itt a fák alatt? Hangját a levegő, a nyári délután csendje közvetíti, mert még nem találták föl énekes madarak s más hasonló teremtmények számára a maroktelefont, amivel mondjuk a pacséri öreg pacsirta nagyi, azaz nagymami SMS-t küldhetne a Brazíliába szakadt kis unokájának.
Viszont a szemben lévő padon az az erősen falusias külsejű nénike továbbra is buzgón nyomkodja a gombokat. Hogy nem fárad bele, szegénykém! Az életbe egy csöppet talán igen, már azáltal is, hogy kénytelen volt elhagyni a szülőfaluját, mert Isten bizony ott született, ez lerí róla, de szerencsére jött ez a micsoda, amivel üzeneteket küldhet haza. Most is ezt csinálja. Éppen jókor, mert nemsokára kezdődik a Napsugaras Ősz. A vénasszonyok nyara. Az indián nyár. Amiről eszembe jutott, kiszámítottam, hogy aznap, amikor eme irkafirka nyilvánosság elé jut – ha egyáltalán sor kerül rá – épp szeptember elsejére ébredünk, szeptemberre, azaz magyarul őszelőre. Talán ezt, az ősz érkezését a mi őszünket siet bejelenteni messze szakadt hozzátartozóinak ez az ágrólszakadt nénike.
Át kellett volna ülnöm hozzá. És elbeszélgetni vele vagy talán a közvetlen beszélgetésnek, azaz a kommunikációnak ezt az Ádám-Éva korabeli formáját mára elfelejtettük volna? Az internet, azaz a világháló korában.
